Liturgikus sarok

Szent hely, ahol álsz...

Hozzászólás a cikkhez

Érdekes és izgalmas lenne egy kis kirándulást tenni a templomtörténetben és a liturgia fejlődésének krónikájában, jelen kereteink azonban nem teszik lehetővé azt, hogy arról szóljunk, hogyan alakult ki a középkorra a tágas oltártér, majd hogyan alakult át a reformáció hatására az oltár körüli terület. Az is megérne egy „misét”, hogy a modern templomépítészet miként fedezi fel ismét a szent tér templomhajótól el nem választott, mégis önálló életre is alkalmas helyét.

A Liturgikus lexikon szerint „a kórus a karban imádkozók vagy éneklők helye”. Ennek hallatán elsősorban a középkori gyakorlatra szoktak gondolni, amikor a nagy székesegyházakban vagy szerzetesi templomokban a rend tagjai napjában többször (minden imaórát megtartva akár hatszor is) e helyütt imádkoztak, illetve zsoltárokat énekeltek. Ám egykor a diakonisszáink is gyakorolták ezt a szokást, sőt a német vagy skandináv területen élő evangélikus (!) szerzetesrendek ma is élnek ezzel a lehetőséggel, használják az oltártér előtti és körüli teret.

Evangélikus templomaink egy része viszonylag szűk térrel rendelkezik az oltár körül. Természetes ez, hiszen a tervezők többnyire az igehirdetés-központú istentiszteletre koncentráltak. Az oltárépítmény többnyire éppenhogy megközelíthető, néha körüljárható. Azért ezek esetében is van egy kevés hely – szükség esetén – néhány szék elhelyezésére.

Nem egy templomunkban – ezt a negyvenes években kiadott „Templomok könyve” éppen úgy, mint a kilencvenes években napvilágot látott „Evangélikus templomok” című színes kötet is jól illusztrálja – van olyan oltártér, ahol fel tud állni egy kisebb énekkar, van bőven helye egy imádkozó közösségnek. Miért érdekes mindez ma, a 21. századi magyar evangélikus kegyességben?

Több szempontból is végig kell gondolnunk lehetőségeinket: a vasárnapi gyülekezeti istentisztelet gazdagítása, a gyülekezet kisközösségeinek imádságos élete és a betérő vendégek (netán a „vallási turizmus”) szempontjából is.

Az istentisztelet egyszemélyes produkciójától eltérve ma egyre inkább a közösségi szolgálat felé fordul egyházunk. (Ez nem jelenti a lelkész „szerepének” gyöngülését – éppen ellenkezőleg!) Szép is, praktikus is, ha a lekcióolvasók („lektorok”), a zsoltárt vagy imádságot mondók, a szolgálatban más módon segédkezők az istentisztelet adott szakaszában nem a templompadból „kipattanva” szaladnak a szolgálati helyére, hanem ott ülnek az oltár közelében, jól elrendezett, méltó ülőhelyeken. Ez nem „kirakatba ültetés”, hanem a szolgálat rangjának jelzése!

A vasárnapi istentiszteleten túl is „benépesedhet” az oltártér. Kipróbáltuk többféle gyülekezeti csoporttal, hogy egy-egy bibliaóra, ifjúsági óra vagy más gyülekezeti rétegprogram keretében néhány percre bemegyünk a templomba, körülüljük az Úr asztalát, éneklünk, imádkozunk. Akinek volt ilyenben része, az tudja, hogy a „hely szelleme” és az imádság háza más közeget biztosít, mint egy terem vagy más gyülekezeti helyiség. Az oltártérben jó „ketten-hárman összegyűlni”, de jó nagyobb csapattal is Isten és egymás közelségét érezni.

Több olyan gyülekezetben is szolgáltam, ahol turisták vagy egyházi kirándulócsoportok kopogtattak be – viszonylag sűrűn. Ha nem csupán hangoskodva, az érdekességeket mondogatva tudjuk őket körbevinni a templomban, hanem a kórusban (az oltár körül) leülve csöndben maradunk, majd a csöndből imádság fakad, akkor az maradandó élmény lehet vendég és vendéglátó számára egyaránt! Próbáljuk ki ezt is! Hiszen a templom a Szenttel való találkozás helye – nem csupán látványosság, érdekesség.

A kórus, az oltártér áldott hely volt régen, azzá lehet ma is. Ha élünk az általa felkínált lehetőséggel…

::Nyomtatható változat::