A hét témája

Részletek a referátumokból

Hozzászólás a cikkhez

Ifj. dr. Fabiny Tibor előadás közben

Öt esztendővel ezelőtt, egy akkor fiatal párt választási győzelme után egy balatonszárszói ifjúsági táborba meghívtuk az új kormány kulturális tárcájának frissen kinevezett államtitkárát, az evangélikus Prőhle Gergelyt, aki felvázolta nekünk az új kormány kultúrpolitikáját, s biztatott bennünket, hogy bátran vállaljunk keresztényként, evangélikusként szerepet a közéletben. Elmondta azt is, hogy az új kormány a jövőben kiemelt szerepet kíván adni az egyházaknak: az egyházak vezetőivel már fel is vették a kapcsolatot. Erre én feltettem egy kérdést, hogy mindez nagyon szép és jó, de ez az egyházbarát politika miképpen viszonyul az egyes egyházakon belüli megújulási törekvésekhez, hiszen köztudott, hogy nem minden egyházi vezető támogatja az egyházban alulról szerveződő reformtörekvéseket. Az 1989 nyarán Kőszegen megfogalmazott Kiáltó szó egy mondata motoszkált bennem: „Hogyan tudnánk évtizedeken át züllesztett nemzetünknek erkölcsi segítséget adni, amikor magunk is demoralizált egyház vagyunk?” Pontosan erről van szó: miként lehet só az a világban, aki maga is megízetlenül, miként gyógyíthat az, aki maga is beteg?

Előadásomnak három tézise van.

1. Az egyház test.

II. A beteg test (diagnózis).

III. A gyógyuló test (terápia).

1. Az egyház: test

Az Újszövetségben az egyházat megjelenítő legszebb kép: „az egyház Krisztus teste” Pál apostoltól származik. ugyanannak a testnek vagyunk a tagjai. „Az egyház az ő teste, amely telve van Vele, aki mindent betölt mindenekkel” (Ef 1,23). „ Ő a feje a testnek, az egyháznak” (Kol 1,18) Keresztségünk által beleoltódunk Krisztus testébe, a szentségeken keresztül Krisztus táplál minket az ő tulajdon testével és vérével. (Ef 5,30). Pál apostol 1 Kor 12-ben átveszi, majd saját célra alkalmazza a pogány Menenius Agrippa Shakespeare által is idézett példázatát arról, hogy a közösség test, amely sok tagból áll. A láb nem mondhatja: “Mivel nem vagyok a kéz, nem vagyok a test része.”A fül nem mondhatja: “Mivel nem vagyok a szem, nem vagyok a test része.” z egyes testrészeknek, végtagoknak, szerveknek szükségük van egymásra! Más-más a funkciójuk, de ugyanazt a testet éltetik! Nekünk is szükségünk van egymás karizmáira, talentumaira, energiáira! Ezért a “testben”, az egyházban Isten egyeseket prófétákul, másokat apostolokul, másokat tanítókul, gyámolítókul, kormányzókul rendelt.

E testben közösség – koinonia – részesedés – egyenlőség van, és nem “hierarchia”. A világ értékrendjében vannak kicsik – nagyok, szegények - gazdagok, szolgák - szabadok, fogyatékosok – egészségesek, munkások – értelmiségiek, zsidók – görögök, konzervatívok – liberálisok. Krisztus értékrendjében “nincs zsidó, sem görög, sem magyar, sem sváb, sem tót, se szolga, se szabad, se szegény, se gazdag, sem egészséges, sem fogyatékos, sem férfi, sem no, sem konzervatív, sem liberális, sem fiatal, sem öreg.. mert Ti mindnyájan egyek vagytok a Jézus Krisztusban” (Galata 3,28).

A világ értékrendje a darwini törvényen alapszik: az erősebb túlél, a selejt kihullik. Krisztus testének, a koinoniának a törvénye szerint pedig a gyengékre is szükség van: “a test gyengébbeknek látszó részei nagyon is szükségesek”.

És így van ez az egyházban! Azt olvassuk, hogy “Isten szerkesztette így a testet egybe”, hogy ne csak az erősek adhassanak a gyengéknek, hanem a gyengék is az erőseknek! : “És ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsoségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi.”

Luther így fogalmazott: “ki-ki a másiknak szégyenét el kell fedezze”; “szomszéd a szomszédnak tűzvésznél is elkötelezettje”.

A keresztény közösség tehát a gyülekezet, a koinonia, az élő organizmus, ahol a gyülekezet kiábrázolja, megjeleníti Krisztus testét, az egyházat. Élő organizmus, ahol Isten lelke rendel apostolokat, prófétákat, tanítókat, kormányzókat (episkopos-okat), gyámolítókat, “nyelveken szólókat”. A test organizmus és nem organizáció.

Az egyház egyház testi természetét legjobban az úrvacsorában éljük meg, amikor Krisztus testében és vérében részesülünk. Az úrvacsora vételekor a belekerülünk a krisztustest vérkeringésébe. A communio szó ezért több nyelvben egyszerre jelenti az úrvacsorát és a közösséget.

II. A beteg test (diagnózis)

A tézist azonban sajnálatosan antitézisnek kell követnie. Ez az Isten által oly tökéletesen egybeszerkesztett test az egyház közössége megbetegedhet. A 16.századi reformáció bátor felismerése volt, hogy másfél évezred alatt Krisztus követőinek közössége súlyosan megbetegedett. Lehetséges ez? –kérdezzük. Ha valóban Krisztus teste az egyház, lehet az beteg? A válasz: a földön élő és harcoló egyház, az ecclesia militans sajnos valóban megbetegedhet. Ez azonban már nem áll a Krsiztus megdicsőült testére, az ecclesia triumphans-ra. Már az ősevangélium is felvillantja előttünk a az asszony magva és a kígyó magva közötti kozmikus harcot: „ő a fejedet tapossa, te mega sarkát mardosod.”. (1 Móz 3,16). Fogság és betegség – két különböző kép ugyanannak a jelenségnek az ábrázolására. Luther énekével együtt valljuk, hogy az egyház újra és újra kiújuló betegsége, fogsága mögött a “nagy seregű”, “csalárd fegyverű” “ős ellenség” aknamunkája van. biblikus és reformátori alapokon valljuk, hogy az értünk küzdő “hős vezér”-ben bízva és megkapaszkodva “erős vár” a mi Istenünk, aki a kőszálként megálló igéjével védelmez minket és a Szentlelkét ránk bocsátja.

Már Ézsaiás, az Ószövetség prófétája is tudta, hogy beteg a test: „Minden fej beteg, minden szív erőtlen. Tetőtől talpig nincs e testben épség, csupa seb és dagadás és kelevény, a melyeket ki sem nyomtak, be sem kötöztek olajjal sem lágyítottak” (Ézs 1,4-5, Károli)

Ha tehát az „egyház Krisztus teste” képből indulunk ki, akkor diagnózisunkban sorra vehetjeük az egyes testrészeket, s feltérképezhetjük az egyház beteg testét. De diagnózisunkat csak empátiával végezhetjük, az egyház sebeit, kelevényeit, daganatait részvéttel, szeretettel és tapintattal tárhatjuk fel. Önmagát megtévesztő és prűd az a kereszténység, amelyik nem mer, vagy nem akar saját bajairól és betegségeiről beszélni. Egymás között vagyunk, s ezért bátran nézzünk szembe velük. A költővel szólva: „aki kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja”.

Mondhatjuk, hogy beteg az egyház szeme – mert elvesztette a látását, a viziót, nincs jövőképe. Mondhatjuk, hogy beteg az egyház füle – elvesztettük hallásunkat: nem halljuk ki a Mester hangját a világ szirénhangzavarából. Beteg a száj: nem tiszta szó hagyja el ajkainkat, elveszett a szavunk hitele. Baj van az agyunkkal – a teológiánkkal, hiszen önálló életre kel, s elszakad az egyháztól, a test többi tagjától. Baj van az izmainkkal: az egyház tetteinek nincs a társadalomban átütő ereje. Baj van a táplálkozásunkkal és a vérkeringésünkkel: nem élünk az Úr szent vacsorájával. Fogság, vakság, bénaság, s már-már hitehagyás, identitásvesztés jellemzi az egyház életét.

Most olvasom az aranydiplomás lelkészeink megrendítő, elgondolkodtató, tanulságos vallomásait. Különösen megrázott az az epizód, amikor az egyik lelkész beszámolt arról, hogy 1958 körül egy kommunistává lett püspök vacsoravendégként meg akarja őt győzni, hogy a materializmusnak van igaza, s Isten, vallás csak illuzió, ópium a nép számára. S a jelen lévő felügyelőt a lelkésznek kellett „felmosdatni”, hogy magához térjen. Arra gondoltam, hogy vajon hány további felügyelőt, presbitert, egyháztagot kellett „felmosdatni’ amikor azt tapasztalhatták, hogy annyira ellényegtelenülhet az egyház, hogy püspökei is marxista agitátorok lesznek. Hát ez az a „demoralizálás” vagy „demoralizáltság”, amiről előadásom elején szóltam.

Másfél évvel ezelőtt megfogalmazott „Fogság-levél” szólt ezekről a betegségekről. „Egyházunk mai fogságát” – betegségét – a szekularizmussal, az elvilágiasodással írtuk le. Nem a szekularizációról, hanem a ‘világiasságról’ szóltunk, ami három vonással jellemeztünk: a) a reánk bízott evangéliumi tanítástól való könnyed eltérés; b) a minket körülvevő és csábító világ értékrendjének való behódolás; c) az egyre erősödő anyagias gondolkodás. Említhettük volna még a karrierizmust, a materializmust, a hatalmi manipulációt, a pöffeszkedő rangkórságot, a klientúra-építést, az egyenlőtlen munka﷓, és információ-megosztást, a szenzációhajhászást, az ügyeskedést, a szervilizmust, a menedzselést, a felületességet, a tisztátalan egyéni életvezetést, egyszóval a korszellemet, Zeitgeistet, a világias egyházi szellemet, pontosabban a szellemtelenséget; a hitre reflektáló teológia hiányát, a tévtanítást, a tanácstalanságot, a torz, a Bibliától idegen gondolkodás﷓, és szemléletmódot, a krisztusitól eltérő ‘más lelkiséget'. A lényeg: vágyaink rosszul vannak beállítva, kanalizálva; LUTHERREL szólva: nem az evangéliumon csüng a szívünk. Nemcsak Rm 12,1-2-re gondolhatunk itt: „ne igazodjatok e világhoz” (eredetiben: aion-hoz), hanem a 1Jn 2,12-17-re, ahol a világ szeretetétől óv bennünket az apostol, amikor szembeállítja a kozmosz, a világ iránt érzett agapét, az atya iránt érzett agapéval, s határozottan kimondja, hogy a kettő összeegyeztethetetlen, inkompatíbilis. „Ha valaki a világot szereti, az Atya szeretése nincs meg benne” (CSIA ford.) Az eredeti szövegben lévő görög szó (epithümia) kívánságot, vágyakozást jelent.. Rossz, eltorzult beállítódás ez az epithümia: beteg vágyakozás, kívánság, eltorzult sóvárgás. Kulcsszó ez a mi fogság és betegség-diagnózisunkban. Amikor nem Isten fiainak megjelenésére sóvárgunk (Rm 8,19.), hanem a társadalmi elismerésért, a kiemelt fizetésért (1Tim 6,10.), a nyugati kocsiért, a külföldi ösztöndíjért, a püspöki palotáért és így tovább. Ez az a ‘sóvárgás’, ‘kívánság’, ami János apostol szerint a kozmosszal, a világgal, a korszellemmel elmúlik, amíg az Atya szeretete mindig megmarad. Az egyház akkor betegszik meg, ha nem vállalja, hogy egyház maradjon, hanem valami más akar lenni. A teológia nyelvén azonban ezt az eltorzult lelkiséget és szellemiséget egy szóval is jellemezhetjük: a bűn.

III. Gyógyulás (terápia)

De essünk kétségbe! Nem az egészségeseknek, hanem a betegeknek van szükségük orvosra! Krisztus azért jött, hogy gyógyítson. Nemcsak az egyes betegeket, hanem a közösségeket is: beteg házasságokat, a beteg családokat – és a beteg egyházat is. Fontosnak tartom, azt, hogy ne felcserként kapirgáljunk a felszínen. Ilyenkor nem a bajt akarjuk orvosolni, hanem csak a tüneteket megszüntetni. A hangot tompítani, az ellenfeleket egymás mellé leültetni. Szép ez a buzgóság és jószándékú emberi igyekezet, de látnunk kell, de vegyük már észre, hogy nem a mi cselekvéskényszerünk, aktivitásunk segít és gyógyít, hanem egyedül Krisztus.

Világosan kell látnunk, hogy az egyház számára a gyógyulás az, amit a Biblia nyelvén üdvösségnek neveznek. Ne szégyeljük ezt az úgymond „korszerűtlen” kifejezést, hanem próbáljuk a jelentését megérteni.

Segítségünkre siet egy érdekes nyelvtörténeti adalék. A Biblia első angol fordítója William Tyndale (1495-1536) az 1525-ös un. Wormsi Bibliában az üdvösség fogalmát, a görög „soteria”-t „health”-nek, azaz egészségnek (!) fordítja. Az „üdvösség ismeretére való tanítás”: „to give knowledge of healthe unto his people” (Lk 1,77), „ma lett üdvössége e háznak” pedig „this day is healthe come unto this house” (Lk 19,9). Az Újszövetség első kiadása utolsó lapjain pedig a Szentírás igéit „the wordes of health” –nek nevezi. Ugy értjük már, hogy a keresztény ember számára a gyógyulás üdvösség, mert az üdvösség – gyógyulás.

Befejezésként lássuk, hogy Jézus miképpen gyógyítja az egyházat. Tőle tanuljunk, őt kövessük ebben is!

A Jelenések könyve elején a feltámadott Jézus („aki volt, van és eljövendő”) üzen a hét gyülekezet angyalának, vagy követének: az efezusi, a szmirnai, a pergamoni, a thiatirai, a szárdiszi és a laodiceai gyülekezeteknek. Jézus az őt követők közösségét szólítja meg hihetetlen éleslátással és kemény szeretettel.

Mert a szeretet nem valami lágy, érzelgős szentimentalizmus. A szeretet ítélet és ígéret egyszerre. Az igazi szeretet nem spórolja meg az ítélet keménységét. Jézus e hét levélben mintegy „átvilágítja” a hét gyülekezetet. Ez az igazi átvilágítás, s nem az, amikor politikusok matatnak egymás aktáiban. Az egyháznak erre az átvilágításra van leginkább szüksége. A mi Magyarországi Evangélikus Egyázunknak kiváltképpen. A jézusi lámpára, a jézusi tükörre, amivel szembesülve mindnyájan térdre borulunk: „Uram, irgalmazz!”

„Tudok a Te dolgaidról” – mondja Jézus mindegyik gyülekezetnek. Az efezusiaknak dicséri a fáradozását, állhatatosságát, de „panasza ellene”, hogy kihűlt belőle az első szeretet. Vagyis az egyháznak meg kell érnie, különben Jézus kimozdítja a gyertyataróját a helyéről, vagyis az egyház megsemmisül, nem lesz többé egyház. A szmirnai gyülekezetet csak dicséri, hiszen azt üldözik: csak látszatra szegény, valójában gazdag. A pergamoni gyülekezet is sok jót tett, de beszüremkedtek közéjük a hamis tanítók, akik erjesztik az ő egyházát. Thiatirában már Jezabel, a hamis prófétanő fertőzi Krisztus követőit. A szárdiszi gyülekezet pedig azért szánalmas, mert a neve az, hogy él, holott valójában halott. Ha nem lesz ebben az egyházban ébredés, ez is menthetetlenül elbukik. Amíg filadelfiai gyülekezetet csak dicséri, addig a laodiceiait egyértelműen csak elmarasztalja. Sem hideg, sem forró, ezért kiköpi a szájából. Ráadásul Jézus átvilágítása könyörtelenül leleplezi az egyház képmutatását. „Mivel ezt mondod: gazdag vagyok, meggazdagodtam, nincs szükségem semmire, de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas, és a szegény, a vak és a mezítelen.” Mindenben az ellenkezője annak, amit hirdetett magáról. Jézus hármas tanácsa e betegesen hiú egyháznak, hogy vegyen tőle (nem mástól, hanem tőle!) tűzben izzított aranyat (ez a valódi gazdagság), fehér ruhát (ez a valódi tisztaság) és szemgyógyító írt (ennek segítségével elnyerheti a valódi látást). Jézus nem akkor szeret bennünket, ha nem olvassa ránk bűneinket vagy betegségeinket, vagy ha hamisan nyugtatna bennünket, hogy a bűn nem bűn, minden mehet nyugodtan tovább, hiszen lám már észre sem veszik. Nem, ez Jézustól a legnagyobb szeretetlenség lenne, s nem az szereti, nem az gyógyítja testvérét, aki a hamis evangélium lágy dallamát duruzsolja. „Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!” Összefoglalva: az egyház test, ez a test beteg, a gyógyítás üdvösség, s ezt a testet Jézus tudja csak gyógyítani, üdvözíteni. A keresztre feszített Krisztus sebeivel és feltámadott Krisztus szavaival gyógyulunk. T.S.Eliot angol költő úgy ír gyógyító Jézusról, mint a „sebesült sebészről.

A sebesült sebész kutat Acéljával s a nagybeteg Érzi a vérző kéz alatt Az éles gyógyító művészetet: Lázgörbénk titkait irgalma fejti meg.

A betegség a gyógyszerünk S haldokló orvosunk Nem tetszeni akar nekünk, De int, hogy Ádám átka a bajunk S ha lázban felszökik, csak akkor gyógyulunk.

A mi kórházunk ez a föld, A bukott bankár birtoka, Mind jól jár itt, akit megölt Az atyai gondoskodás maga, Mely mindenütt gyötör és nem hagy el soha.

Lábamban borzongás vacog, Láz pendít szellemideget. Az melegít, ha megfagyok S jeges tisztítótűzben reszketek, Amelynek lángja rózsa, füstje tövisek.

Csak csorgó vér az italunk, Csak vérző hús az ételünk: És mégis ép hús-vér vagyunk, A lényeg van bennünk, ebben hiszünk – És mégis ez a péntek Nagy és jó nekünk.

Pünkösd után e gyógyításban, az egyház alapításábana és megujításában a vígasztaló Szentléleknek jut kimagasló szerep.

Másfél évvel ezelőtt a Fogság-levél nyomán keletkezett szélviharban fogalmaztam meg „Mai hitvallásomat. Befejezésül azt idézem:

Hiszek Szentlélekben. Hiszem az egyetemes anyaszentegyházat a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet.

Hiszem, hogy az anyaszentegyház nem emberi kezdeményezés, hanem azt a Szentlélek teremti és szüli ujjá. Hiszem, hogy ez az anyaszentegyház itt e földön a szenteknek, azaz Jézus Krisztus Urunk szentségéből élő bűnösöknek a közössége.

Hiszem, hogy a közösség bűneinek rendezése a közösség megújulásán és újjászületésén keresztül lehetséges. Hiszem, hogy az újjászületés folyamata sok fájdalommal és megpróbáltatással jár, de azt is hiszem, hogy mindez Isten szeretetének jele. A megújítás érdekében a Szentlélek ugyanis törékeny és gyarló emberi cserépedényeket választ ki magának, akik szolgálatuk vállalása közben emberi hibákat is ejtenek. Hiszem, hogy az emberi bűnök, hibák és konfliktusok kezelhetők és kezelendők a Szentírás tanítása alapján, mert mindnyájan Krisztus kereszthalálának gyümölcséből, bűneink bocsánatából élünk.

Hiszem, hogy a Krisztushoz hűséges teológiai gondolkodás csak a kereszt alapján lehetséges. Hiszem, hogy a tisztánlátás igénye nem Isten akarata ellen való, hogy egyéni és közösségi gondolkodásunk érdekében elkerülhetetlen a teológiai disputa műfaja, amely veszélyessé csak akkor válhat, ha egymás iránti szeretetünk hiányában nem megnyitjuk, hanem megkeményítjük testvéreink szívét. Hiszem ugyanakkor, hogy az evangéliumi indítékú vita célja nem az ellenfél legyőzése, és az emberi triumfálás, hanem az egymást és a közösséget felszabadító kiengesztelődés. Nem a mi igazságunk tesz szabaddá, hanem annak az igazsága, aki maga az igazság, út és élet.

Hiszem, hogy e nehéz, de áldott folyamatban mindnyájan tanulunk és tisztulunk. Hiszem azt is, hogyha Urunk igazságának útján indulunk el, minden nap megtapasztalhatjuk az ő vezetését, bátorítását és feddését.

Hiszem, hogy a megújulás folyamatában elkerülhetetlen imádságos életünk elmélyülése, hiszem, hogy egymásért, beleértve a törekvéseinket még nehezen fogadó testvéreinkért is tiszta szívből kell imádkoznunk.

Ifj. dr. Fabiny Tibor

Regionális hozzárendelés: Székesfehérvári Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::