A hét témája

Részletek a referátumokból

Hozzászólás a cikkhez

Prőhle Gergely

Az Országos Evangélikus Találkozó résztvevői az ország különböző részeiből hozzák magukkal tapasztalataikat. Ki-ki a saját környezetében éli át a társadalom működésének rendellenességeit, diagnosztizálja a betegségeket. Abban is biztos vagyok, hogy sokan vannak közöttünk olyanok, például az egészségügyben dolgozók, különböző hivatalok munkatársai, vagy akár a lelkészek, akik szerteágazó kapcsolataik, mindennapos tapasztalataik révén sokkal inkább a mélyére látnak az őket körülvevő világnak, mint én, aki idestova három éve diplomáciai szolgálatban távolról figyelem az itthoni eseményeket. Éppen ezért fontosnak tartom leszögezni, hogy kellő alázattal tekintek ezekre a tapasztalatokra, amit hittestvéri közösségünk egyik legnagyobb kincsének tartok. A különböző élethelyzetekből jövő, más-más foglalkozást űző, de azonos hitvallású emberek közössége itt és most megoszthatja egymással tapasztalatkincsét, és jó esélyünk van arra, hogy a tennivalók dolgában is egyetértsünk. A külföldön szerzett tapasztalat talán azért lehet hasznos, mert azokat a hazaiakkal összevetve gyakran megállapíthatjuk: a mienknél nagyobb jólétben élő társadalmakat is betegségek gyötrik, ami ugyan minket nem vígasztal, de mindenképpen kitágítja horizontunkat, adott esetben bevált gyógymódokat is elleshetünk.

Gyógyulást a Világnak és benne: Gyógyulást a társadalomnak – hangzik együttlétünk mottója. De vajon tudjuk-e, tudhatjuk-e milyen az egészséges társadalom. A közelmúlt történelmének akadt néhány szakasza, amikor egyesek azt képzelték magukról, hogy meg tudják mondani, milyen is az általuk elképzelt társadalom. Ezekbe az elképzelésekbe százezrek haltak bele. És a jelen lévő idősebb nemzedék is biztosan hosszan tudná sorolni azokat a sérelmeket, amelyeket egy ideálisnak, egészségesnek vélt társadalomkép jegyében volt kénytelen elszenvedni. Az elmúlt tizenhárom év magyar történelmének minden gondja és ellentmondásossága ellenére is az a legnagyobb eredménye, hogy az ideálisnak vélt társadalmat politikailag senki sem tudja és remélhetőleg nem is akarja ránk kényszeríteni. E fölötti örömünk azonban nem lehet felhőtlen, hiszen a visszanyert szabadságban, demokratikus viszonyok között a politikán kívül akad rengeteg más, ami a társadalmat beteggé teheti.

De térjünk vissza az alapkérdésre: milyen az egészséges társadalom? Nem illúzió-e abban bízni, hogy létezik egy ideális állapot, amiben egy társadalom egészségesnek mondható. Nem lenne-e helyesebb csupán jobbulást kívánni a társadalomnak, a Világnak. Az ideális állapot utáni vágyakozásban vajon nem szegi-e kedvünket a sorozatos ezzel ellentétes tapasztalat. Azt gondolom, hogy mi magyar evangélikusok nem engedhetjük meg magunknak a kishitűség luxusát, ez nem lenne méltó az evangéliumhoz szorosan kötődő gondolkodásunkhoz és nem lenne méltó egyházunk korábban élt nagyjaihoz sem. Nem lehetnénk méltóak olyan elődeinkhez, mint Kossuth Lajos, Görgey Artúr, Wekerle Sándor, Ordass Lajos, Keken András, vagy Andorka Rudolf. A társadalom állapotáról elmélkedve különösen Andorka professzor emléke előtt kell fejet hajtanunk, aki szociológusként nem csak felmérte a magyarországi helyzetet, hanem mindig javaslatot is tett az adott kóros jelenségek politikai eszközökkel való megszüntetésére. Ő idézi egy cikkében Hans Küng svájci katolikus teológust, aki szerint „vannak az emberiségnek közös értékei, amelyeket többek között minden világvallás magáénak tart. Egyetlen mondatban összefoglalva őket: ’szeresd felebarátodat, vagyis embertársadat, mint magadat.’”

Ha ezt az egyszerű felszólító mondatot tekintjük az egészséges társadalom alapszabályának, akkor minden tétovázás nélkül kimondhatjuk: tudjuk milyen az egészséges társadalom, tudjuk, hogy a gyógyulásnak hova kell vezetnie. Ennek az egyszerű felszólító mondatnak a bölcsessége éppen abban áll, hogy aktivitásra, tettekre serkent. Az önérdeket, saját magunk szeretetét például állítva ösztökél a mások szeretetére, megsegítésére. Mi ez, ha nem a klasszikus értelemben vett közjó kulcsa. A tettrekészségnek különös jelentősége van. Nem elszenvedjük, hanem aktívan alakítjuk – Isten segítségével – a minket körül vevő Világot. Andorka Rudolf életének utolsó szakaszában gyakran hangsúlyozta, hogy a társadalmi folyamatok korántsem determináltak, jövőnk nagyrészt saját kezünkben van.

Tudom, hogy sokan kétkedve fogadják ezt a kijelentést. Tehetetlennek érzik magukat olyan jelenségekkel szemben, amelyek nyilvánvalóan rossz gazdasági helyzetünkre vezethetőek vissza. Valóban, sok-sok évbe telik még, amíg eljutunk arra a színvonalra, hogy általános jólétről, nem forráshiányos szociális rendszerekről, biztos, nyugodt időskort biztosító nyugdíjról tudjunk beszélni. Ennek okait nem érdemes sorolni, hisz mindnyájan ismerjük: több mint negyven év torz állapotait nem lehet néhány év alatt kijavítani, gazdaságunkat piacképessé, sikeressé tenni. Nagyban függünk persze az egész kontinens gazdasági állapotától is. Ha a hazánk árukivitelének a múlt évben közel negyven százalékát felvevő Németország gazdaságilag gyengélkedik, azt bizony mi is megérezzük. Ha a jómódjáról ismert Svájc külföldi tőkebefektetései tavaly 37 százalékkal csökkentek, akkor bizony aligha számíthatunk Magyarországon befektetni, munkahelyeket teremteni akaró svájci üzletemberekre. Az egész Európára kiterjedő gazdasági válság okait sokan kutatják, általánosan elfogadható, jövőbe mutató választ azonban ritkán hallunk. Érdekes cikk jelent meg június 23-án a New York Timesban. A szerző abból az alkalomból, hogy közel száz éve jelent meg Max Webernek, a neves német szociológusnak „A protestantizmus és a kapitalizmus szelleme” című munkája, korunk állapotaira vonatkoztatja Weber téziseit. A konzervatívnak korántsem mondható lap cikkírója – civilben egyetemi tanár – arra a következtetésre jut, hogy az amerikai gazdaság sikerének egyik döntő oka, a többségében (80%) hívő protestáns amerikaiak munkához való viszonya. Ezzel szemben a szekularizálódó Európában a korábban nagy protestáns többséggel rendelkező országok, mint például Németország polgárai munkaerkölcsének, a munka szervezettségének romlása jutatta az öreg kontinenst jelenlegi rossz állapotába. Az okok közül ez persze csak egy és biztosan nem is a legfontosabb, de az elvallástalanodás mai megítélésekor e hosszú távú hatásokra talán azoknak is érdemes odafigyelniük, akik amúgy nem tudnak és nem is akarnak mit kezdeni az egyházakkal a társadalmi, gazdasági életben.

Látjuk tehát, hogy ugyan továbbra is nagy különbségek vannak Kelet és Nyugat között, bizonyos válságjelenségek itt is, ott is egyaránt megmutatkoznak. De térjünk vissza Andorka professzor gondolatára, mely szerint a társadalmi folyamatok minden nagy, Európa- vagy világméretű folyamat ellenére is befolyásolhatóak. Idő hiányában nem tudok és nem is vagyok hivatott társadalmunk minden gyógyításra váró jelenségének elemzésére. Csupán néhány, általam, vagy a szakirodalom által döntő fontosságúnak ítélt szempontra szeretnék kitérni.

A nagykövetségekre eljuttatott sajtóösszefoglaló, a június 25-i Reggeli Monitor utolsó előtti belpolitikai híreként olvastam a következőt: „Az év első négy hónapjában valamennyi fontos népmozgalmi mutató kedvezőtlen képet mutat az egy évvel korábbihoz képest: csökkent a házasságkötések és az élveszülések száma, emelkedett a halálozásoké – közölte a Központi Statisztikai Hivatal. A születések közel 3 százalékos csökkenése és a halálozások több mint 9 százalékos emelkedése miatt a tavalyi hasonló időszakhoz képest közel 40 százalékkal nőtt a népességfogyás mértéke.” Döbbenetes számok. Amint azt talán sokan tudják, Magyarországon először 2000-ben mutattak pozitív elmozdulást a népmozgalmi adatok. 3 százalékkal született több gyerek, mint az előző évben és lényegesen csökkent a halálozások száma. Hosszú távú folyamatokra persze nehéz lenne egy-két év adataiból következtetni, de a mostani drasztikus visszaesés nem sok jót jelez. Más országok sem állnak jól és ebben az esetben még az elvallástalanodás mértékével sem lehet számottevő összefüggéseket találni. Az ENSZ előrejelzése szerint az elkövetkező ötven évben Magyarország jelenlegi népességének 25 százalékát veszíti el. A demográfiai folyamatok ilyetén alakulása nem csak történelmi távlatból és a nemzet sorsa feletti jogos aggodalom miatt ijesztő. Az egyre kevesebb munkaképes fiatal és az egyre több nyugdíjas óriási gazdasági problémákat fog okozni minden országnak. Magyarországon 2010 tájékán mennek majd nyugdíjba a Ratkó-korszak gyermekei, ami gyökeres fordulatot hoz majd a generációk viszonyában. A gazdasági gondok nyilván még inkább befolyásolják majd a gyermekvállalási kedvet, az idősekről való gondoskodás pedig még több áldozatot igényel majd a fiataloktól. Vannak országok, például Svájc, ahol tudatos betelepítéssel igyekeznek ellensúlyozni a népességfogyást. Ezekben az esetekben azonban más, olyan problémák jelentkeznek, amelyek az idegenekkel való együttélésből adódnak. Az ENSZ egyik legutóbbi jelentése a volt szocialista országok demográfiai helyzetét elemezve megállapítja, hogy a korábbi bőkezű családpolitikának bizonyítottan volt hatása. A francia és a skandináv példát említve pedig kimutatja, hogy a családközpontú támogatási politikáknak a piacgazdasági viszonyok között is van létjogosultsága.

A magyarországi halálozási okok nagy számban vezethetők vissza az önpusztításra. Hazánkban közel 750 ezer ember alkoholfüggő, másfél millió közelében van a túlzott alkoholfogyasztók száma. A dohányzás káros hatásainak következtében 30-40 ezren halnak meg egy évben. És noha a halálozási okok között csak kis mértékben szerepel a kábítószer, ijesztő adat, hogy a másodéves középiskolások közül országosan minden 5., Budapesten minden 3. kipróbálta már az illegális drogot.

Társadalomtudósok a fent említett súlyos problémákat a hagyományos közösségek szétesésével magyarázzák. A modern világban kialakult az a szemlélet, hogy az éri el a személyiségfejlődés legmagasabb fokát, aki függetleníteni tudja magát hagyományos közegétől, és ezáltal elveszti önazonosságát. Nem fontos a család, az egyház, a nemzet, éljen az önmegvalósítás. A szabadságnak ez a totális félreértése az embereket mindenféle manipuláció áldozatává teszi. Rengeteg pénz fordítódik arra, hogy meggyőzzenek minket a legkülönbözőbb áruk nélkülözehetetlenségéről, gigantikus erők dolgoznak az „ideális fogyasztó” embertípusának megteremtésén, aki gyorsan, rövid távra és sokat fogyaszt olyan cikkekből, amire esetleg egyáltalán nincs is szüksége. Nem szeretném, ha félreértenének: nem akarom erősíteni a globalizáció ellenzőinek táborát, nem akarom azoknak a malmára hajtani a vizet, akik lerombolnák a fasírtos zsömlét áruló gyorséttermeket, száműznék a boltok polcairól a barna, édeskés szénsavas üditőitalt. E nagyvállalatok azt teszik, ami a dolguk: igyekeznek minél többet eladni a portékájukból. A baj csak az, hogy nincsenek, vagy alig működnek azok az erők, amelyek szembe tudnának szállni a fogyasztási mámor serkentőivel.

Milyen szerep hárulhat a társadalom gyógyításában a magyarországi evangélikusokra? E kérdés megválaszolásakor nem csak a saját szándékainkra és elhatározásainkra kell tekintettel lennünk, hanem arra is, hogy milyen a viszony egyház és állam között, azaz milyen feladatmegosztás alakulhat ki a gyógyító munkában. Mondjuk ki keresetlen egyszerűséggel: az 1948-at követő évtizedek pusztításának következtében az egyház anyagilag függ az állami akarattól. Az előző kormánnyal megkötött alapszerződés szabályozza ugyan a kereteket, de az anyagi források áramlását nem függetleníti teljesen az aktuális politikai szándékoktól. Ez korántsem ideális helyzet, de jelen pillanatban nincs jobb. Egyházunk az elmúlt évek politikai csatározásaiban nagy önmérsékletet tanusított, egyértelmű értékközpontú álláspontot képviselt, ugyanakkor egy-két kivételtől eltekintve senki sem ragadtatta el magát egyértelmű pártpolitikai állásfoglalásokra. Ez azért fontos, mert ebben rejlik a hitelesség forrása. Ebben rejlik annak lehetősége, hogy a jövőben még határozottabban álljunk ki mind helyi, mind országos szinten a számunkra fontos értékek mellett. Egyház és állam szétválasztásához Eötvös József óta Magyarországon nem férhet kétség. A misszióba, evangelizációba vetett hitünk pedig nem jelenti azt, hogy klerikalizálni akarnánk az államéletet, a közigazgatás különböző területeit. Ugyanakkor az sem szerencsés, ha megelégszünk a közfeladatoknak azzal a részével, ami az elesettek gondozását érinti. A diakónia mindig a gerincét képezte a világias közegben való megjelenésünknek és ma is fontos és sok áldozatot követelő feladat. Ám az Egyháznak másutt, például a gazdasági etikában, oktatásban, kultúrában is küldetése, mondanivalója van. Ahhoz, hogy ezt a társadalom nem hívő része is észrevegye, hogy ne dőljön be a klerikalizmussal fenyegető rémhírkeltésnek, ahhoz hiteles szavakra, emberekre és kitartó, türelmes és mindig magas színvonalú munkára van szükség.

Feleségem még Berlinben a Luther Mártonról elnevezett kórházban hozta világra második gyermekünket. A kórházválasztás kizárólag praktikus szempontokat követett, persze kezdettől fogva érdekelt, vajon mi köze van az intézménynek az Evangélikus Egyházhoz. A válasz meglepő volt: szervezeti és anyagi értelemben gyakorlatilag semmi. A kórház munkáját felügyelő testületnek, mely az épület folyosóin mindenütt kifüggesztett „küldetést”-t is megfogalmazta, sok más köztiszteletben álló személyiség mellett tagja volt egy püspök is. Az orvosok, a betegápolók felvételekor nem volt szempont az egyházhoz tartozás, mint ahogy a betegek között is volt minden rendű, rangú, vallású, nemzetiségű, szinű ember. Luther Márton neve, az evangélikus egyház tehát minőségi védjegy volt csupán, amiben a társadalom nem hívő része is bízott. Ezt kell nekünk is minél szélesebb körben elérnünk, hogy ne lehessen már végre egyházellenes hangulatot kelteni a hírrel, melyszerint az egyházak újabb ingatlanokat kaptak vissza.

A társadalmat általánosan érintő problémák említése után engedjék meg, hogy szóba hozzak egy olyan kérdést, ami a magyar nemzeti közösséget, illetve a környezetünkben élő nemzeti közösségeket érinti. Magyarország nemzetközi kapcsolatait tekintve fontos lépés előtt áll. 2004. május 1-én hivatalosan is tagjai leszünk az Európai Uniónak. Annak a szervezetnek, amely – noha frissen elkészült alkotmánytervezetéből végül is kimaradni látszik a keresztény gyökerekre való hivatkozás – mégis a szolidaritást, a felebaráti szeretet modern megnyilatkozását tekinti egyik legfőbb alapértékének. Nincs most alkalom arra, hogy részletesen beszéljünk uniós tagságunk hatásairól. Mindnyájan csak azt kívánhatjuk, hogy a magyar társadalom minden rétege előnyként élje meg a csatlakozást, éspedig azért, hogy az így szárnyra kapó energiák – a szolidaritás jegyében – a nálunknál rosszabb helyzetben lévő népeket, országokat is segítsék. Van azonban Európai Uniós tagságunknak egy olyan vonatkozása, amelyről mindenképp beszélnünk kell. A XX. század köztudottan sok sebet ejtett a magyarságon és általában Közép-Keleteurópa népein. A trianoni békeszerződést követően sok magyar rekedt az anyaország határain kívül, ami megmételyezte a szomszédos népekhez fűződő kapcsolatainkat. Minden reményünk meg lehet arra, hogy a közel egy évszázados viszálynak véget vet az országhatárok jelentőségét le- ám a regionális együttműködést felértékelő Európai Unió. Abban, hogy a megbékélés őszintén és tartósan megvalósuljon, nagy szerepe lehet a vallási közösségeknek. Nekünk evangélikusoknak különösen, hiszen mi az anyaországon belül is megtanultuk, hogy miképpen alkothatnak testvéri közösséget szlovákok, németek és magyarok.

Mi evangélikusok igencsak kisebbségben vagyunk a hazai egyházak közül, 3 százalékos arányunkkal a legkisebbek a történelmi egyházak között. Ez azonban nem adhat okot a csüggedésre, kishitűségre. Éppen ellenkezőleg. Köztudott, hogy a kisebb közösségek jobban összetartanak, tagjai odaadóbban és eredményesebben segítik egymást. A kisebb közösség rugalmasabb, mozgékonyabb, a sokszinűséget jobban elviseli a nagyobb egységeknél. Az Evangélikus Egyház hagyománya szerint demokratikus szervezete e sokszinűségnek megfelelő keretet is ad. Az adózási statisztikákból azt is tudjuk, bár ezt a megjegyzésemet tekintettel az általános és fentebb vázolt anyagi viszonyokra erős kételyek közt teszem, hogy az adójuk 1 százalékát valamely egyház javára felajánlók között az egy főre eső összeg, s így nyilván a jövedelem is, nálunk a legmagasabb. (Gondoljunk csak vissza az előbb idézett Max Weberről szóló cikkre.)

A társadalom betegségeinek okai közt, mint hallottuk, a kutatók első helyen említik a közösségek szétesését. Egyházunk társadalmat gyógyító képessége saját közösségeink erejében van. Egyházunk, gyülekezeteink részét képezik a beteg társadalomnak. Nálunk is megtalálhatóak – még ha remélhetőleg kisebb mértékben is - mindazok a jelenségek, amelyekről fentebb szó volt. Nem követhetjük az úri társaság „csak semmi botrányt” jeligéjű gyakorlatát. Ha saját közösségeink, az erdélyi szászok gyülekezeteihez hasonlatosan képesek megtartani, segíteni és szeretettel körülvenni a szétesett családok tagjait, a munkanélkülivé válókat, azokat, akik gyakrabban néznek a pohár fenekére, a rossz társaságba keveredett drogos fiatalokat akkor az evangélikusság a tágabb környezetben is védjeggyé, példává válhat.

Ahhoz, hogy tágabb környezetünkben is világos legyen, hogy mit akarunk, állandó kapcsolatban kell lennünk a külvilággal, a társadalom nem evangélikus, vagy még csak nem is keresztény többségével. A szeresd felebarátodat, mint magadat parancsolata rokonságban van Kant kategorikus imperativuszával: cselekedj úgy, hogy amit teszel, az akár általános társadalmi normává is válhasson, vagyis ne tégy olyat, amilyet nem szeretnél, hogy veled is bárki megtegyen. A felvilágosodás társadalomfilozófiájának e máig is érvényes elve, melyet minden modern állam beépített jogrendszerébe, jó közös nevezőt teremthet egymás megértéséhez, hivatkozási alapot a világi szervezetekkel való szoros együttműködésre és jól mutatja: a külvilág lehet, hogy nem istenhívő, de deklarált szándékait tekintve nem ellenséges. Elvégre a társadalom gyógyulása mindnyájunk közös érdeke!

Bízzunk hát magunkban, megszentelt közösségünk erejében, amire jó okot ad, hogy tudjuk: a mi esetünkben a közösségek létszáma mindig X + 1.

Prőhle Gergely

Regionális hozzárendelés: Székesfehérvári Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::