On-line plusz

Hozzászólás a cikkhez

Feltenni nehéz, megválaszolni könnyű e kérdést: míg örömünket leljük az életben, és örömet szerezhetünk a közelállóknak. Mikor kell belenyugvással fogadnunk a halált? Meddig emberi az élet? Míg panasz nélkül, méltósággal viselhetjük az öregkor terhét, teljesíthetetlen, önző kívánságokkal nem lehetetlenítjük el sarjaink életét. Míg kötelesség- és bűntudatukra apellálva nem kényszerítjük őket arra, hogy élettársuk, gyermekeik helyett elsősorban velünk törődjenek. Amíg meg nem botránkoztatjuk a minket körülvevőkben élő gyermeket. Máté tulajdonítja Jézusnak e szavakat: „Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik én bennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék” (Mt 18,6).

Kemény szavak. Nem illenek a szeretet prófétájához, aki Jézus-könyvem szerint sem rabbinikus bölcsességével, hanem sugárzó szeretetével vonzotta magához tanítványait. Inkább ahhoz, akit tanítványainak messiásvárása az érzelmiből egyre inkább az értelmi, a tanítói szférába kényszerített. „Kicsinyeken” a bennünk élő gyermeket is értette, midőn így szólt: „Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába” (Mt 18,3).

A példabeszéd tehát rólunk, felnőttekről (is) szól, majd kimondja, miként lehetünk olyanok, mint a kisgyermek: „És aki egy ilyen kis gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be” (Mt 18,5) Tehát a bennünk lakozó, őszinte gyermekről, az élet ajándékait gyönyörűséggel elfogadó, ártatlan gyermek-jézusi szeretetről van szó.

Amíg ennek jegyében élünk, és ezt éltethetjük másokban, addig akarnunk kell élni. De ha önsajnáló vénségében „megbotránkoztatja” valaki a körötte élőkben ezt a gyermeket, akkor – Jézus szavaival élve – „jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék.” Vagyis jobb, ha a gyönyörre vágyó „gyermeket” szeretetével éltetni már nem képes érzelmi halott mielőbb kilép az életből, ha vénségében már nem számíthatunk arra, hogy jobb útra tér.

Aki nem viseli el leépülését, az mindenkit elsorvaszt maga körül. A halállal békétlen szülő, aki „ezt érdemlem tőled, miután…?” szemrehányó-követelőző szavaival gyötri gyermekét, hogy gyötrő bűntudatot gerjesszen benne, nem felel meg a jézusi mércének.

Mindent meg kell tennünk, hogy megkönnyítsük szüleink utolsó heteit, hónapjait. De vajon gyermekeink, élettársunk rovására is hozhatunk áldozatot? Meg kell-e tennünk azt is, amit nem a szeretet sugalmaz, hanem csak a kötelesség- vagy bűntudat? Az a bűntudat, amelyet esetleg a távozó gerjeszt bennünk. Mert hónapokon, éveken át csak lánya vagy fia kezéből fogad el gondozást, s elüldözi magától a szakértő ápolókat. Mintha csak azért ragaszkodna görcsösen életéhez, hogy nyomorúságossá tegye maga körül másokét.

A halál nem életünk legnagyobb zsarolási lehetősége! Szenvedést dicsőítő, ennek megváltó erőt tulajdonító, bűntudattal átitatott nyugati-keresztény kultúránkban nem merjük kimondani, hogy a haldoklót semmi sem jogosítja fel erre. Nem tartozunk többel a haldoklónak, mint az élőknek. Nem téríthet el fő küldetésünk teljesítésétől: utódaink felnevelésétől, boldogulásuk és boldogságuk elősegítésétől, az élet örömeinek számukra is példamutató élvezetétől abban is, hogy méltósággal fogadjuk el életünk alkonyát és napnyugtáját. Erről (is) szól a jó halál, az eutanázia. Vagy még inkább – ha az életút végén érkező, elfogadott, empátiával kísért elmúlásra gondolok – az eutelia (eu = jó, telia = vég).

Csakis teljes életút végén beszélhetünk jó halálról. Az életet derékba törő halál sosem lehet jó. Sem a végső stádium felé közeledő fiatal szenvedő, sem hozzátartozói, sem a társadalom számára. A huszonévesnek nagy szenvedések árán is küzdenie kell életéért. Bíznia kell akár isteni, akár orvosi csodákban – ha ugyan van különbség a kettő között. Választhat élet és halál között – ám fiatalon a halált választani: gyáva megfutamodás.

Nem így, ha az választja a halált, aki már bejárta útját: részéről ez bátor tett. Aki már „betelt az élettel”, arra már csak egyetlen nagy élmény vár, már ha képes élményként megélni a halált. Ebben kell segítenünk, nem pedig életképtelen léte megalázó leépüléshez vezető, művi meghosszabbításában. Semmiképpen sem korlátozhatjuk annak önrendelkezési jogát, aki már semmivel sem tartozik a társadalomnak. Aki már rég visszafizette mindazt, amit a társadalom belefektetett.

Alkotmánybíráink nemrég – csaknem tízévi fontolgatás után – nagy bátorsággal visszaléptek a megkülönböztető törvényeiről hírhedt 20. századba, és úgy döntöttek, hogy az érvényes egészségügyi törvény az orvosi kezelés megtagadásának engedélyezésével kellően megfelel az alkotmányosan garantált önrendelkezési jog gyakorlatának. Hogy ez a koncepció milyen szellemi vakságra, biológiai tudatlanságra vall, azt már kifejtettem korábbi cikkeimben: „Bíró legyen a talpán, aki le tudja vezetni az alkotmányból, hogy az áttétes csontrákban szenvedőnek – aki nem áll semmiféle életfenntartó kezelés alatt, amit megtagadhatna – nincs éppolyan joga a jó halálhoz az általa választott időben, mert azt csak aktív beavatkozással érheti el. A jogegyenlőség nevében nem engedélyezheti az alkotmánybíróság a kezelés megtagadást, mint az eutanázia egyetlen törvényes formáját. Ez olyan lenne, mintha kimondaná, hogy a szólásszabadság joga csak a némákat illeti meg.”

Meggyőződésem szerint az önrendelkezési jog semmiképp sem korlátozható a kezelés megtagadására. Ez a végső stádiumban lévő betegnek csak súlyosbítaná szenvedését, megalázó halálfélelmét. Sokan nem életfenntartó kezelést kapnak, mert betegségük – mondjuk áttételes csontrákjuk – már nem kezelhető. Aki pedig csak fájdalomcsillapító kezelést kap, az hiába hárítja el: nem a jó – hanem az elképzelhető legkeservesebb halált választja, a hetekig, hónapokig fokozódó, egyre elviselhetetlenebb szenvedést.

Ha az önrendelkezési jog kiterjed halálunk idejének-módjának megválasztására, akkor csak a társadalmi érdek mérlegelését várhatjuk el a halálra vágyótól, csak ezt állíthatjuk szembe az ő érdekével, akaratával. Kemény szavak? Nem keményebbek, mint Jézus szavai az élet elsőbbségéről. Máté szerint: „Egy másik pedig az ő tanítványai közül monda néki: Uram, engedd meg nékem, hogy előbb elmenjek, és eltemessem az én atyámat. Jézus pedig monda néki: Kövess engem, és hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat. És mikor a hajóra szállt vala, követék őt az ő tanítványai” (Mt 8,21–22).

A halál nem állhatja útját az életnek. És az élet sem. Tehát addig kell akarnunk élni, amíg életünkkel az életet szolgáljuk. Amíg élvezzük az életet, és a halál békés elfogadásával példát mutatunk. Fogadjuk el a korosodás jeleit Isten szólítgató szavaként, és mielőtt panaszkodásra adnánk a fejünket, mondjuk a gyermek Jézust karjában tartó Simeonnal: „Most bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben” (Lk 2,29).

Ha pedig nem elég erős a hitünk a fohász meghallgatásában, önrendelkezési jogunk értelmében kérjük és fogadjuk el mindazt a segítséget, amelyet a modern tudomány és a remélhetőleg egyre felvilágosultabb társadalom nyújthat az életből való kilépés könnyítésére. Ez morálisan mindenképp elfogadhatóbb választás, mint a berzenkedés-tiltakozás az öregedés ellen. A siránkozás, az irreális követelődzés megkeseríti a hozzátartozók életét, s jele annak, hogy elégedetlenek vagyunk a teremtéssel. Bűn. Különösen, ha életükben mit sem tettünk, hogy jobbítsunk istenadta sorsunkon, ha nem értettük meg, hogy az isteni alkotás befejezetlen mű, melyben a Teremtő alkotótársai vagyunk. A teremtő Isten képességet adott ahhoz, hogy élvezzük életünk minden szakaszát kíváncsi, felfedezésekkel teli gyermekkorunktól, életadó, gazdagító és új világokat alkotó felnőttkorunkig. S tán megadatik az életet megértő, a múlt legboldogabb pillanatait a tegnap frusztrációjánál könnyebben elénk varázsoló öregkori emlékezőképesség és a búcsúzást mindenki számára megkönnyítő, az elmúlást elfogadó bölcsesség is az életút szép végéhez: az euteliához.

Meddig kell tehát élni akarnunk? Míg örömünket leljük az életben, és örömöt szerzünk életünkkel. Míg korunk terhét panasz nélkül, méltósággal viseljük. Hogy végül Simeonhoz hasonlóan arra kérhessük a Teremtőt, bocsásson el bennünket békességben. Hiszen a halál elfogadásának folyamatához, az euteliához képest szinte jelentéktelen mozzanat maga a halál [meghalás???]: a jó halál – a manapság sokat vitatott eutanázia is.

Bitó László

::Nyomtatható változat::