On-line plusz

Hozzászólás a cikkhez

A keszthelyi evangélikus öreg templom ablakai beleremegtek, amikor Ittzés János püspökünk köszöntője után, a gyülekezet rázendített egy szívvel, egy lélegzettel a rendhagyó ünnepi istentisztelet bevezető zsoltárára. Oly egységesen és oly erősen, még az orgona hangját is túlszárnyalva, hogy szinte valamennyiszer megszólalt később is az ének, beleborzongott a hátam a gyönyörűségtől. Egyik hozzászóló fogalmazta meg ezt az érzésemet, miszerint attól különleges az evangélikus egyházunk, hogy bár kis létszámú, mégis erős hitű és összetartó. Nagyon vegyes és sokszínű volt ez a találkozás. Érvek és ellenérvek sora váltakozott a nap legfontosabb témája, az új liturgiai rend körül. A téma iránti nagy érdeklődést jelezte, hogy több mint 200 vendég érkezett.

Egyik presbitertársunk, mint felolvasó idézte az Új szövetségből, Máté evangéliumának (4,1–11) igéjét, amely Jézus háromszori megkísértéséről szólt a pusztában. Ez az ige felidézte számomra az ősi intést, hogy az Úr megteremtette az embert és megengedte a sátánnak, hogy kísértsen. Végiggondoltuk-e már, hol és mikor is kísért a gonosz?

Az Úristen most különösen nagy próbatétel elé állította egyházunk valamennyi hű tagját. Feladatunk igen nehéz, mert a gonosz folyamatosan munkálkodik bennünk és általunk, szavainkon átütő és rosszul értett indulatainkon keresztül.

Szomorúan hallgattam, amikor a rendhagyó ünnepi istentisztelet és a hozzákapcsolódó előadások után, olyan hozzászólások és kérdések is elhangoztak, hogy miért kell visszatérnünk a gregorián énekekhez, átvennünk katolikus fordulatokat. Erős ellenállás érződött a hallgatóság felől.

Lehet, hogy nem kell ezt a szokatlan dallamvilágot és az új formákat erőltetni. De vajon értjük-e a bennük elrejtett és feledésbe merült ősi tudást? Ha nem ragaszkodunk a hozzájuk kapcsolódó igazi értékekhez, és nem engedjük a mostani változtatás útján újból feleleveníteni a bennük őrzött kincseket, véleményem szerint a hagyományaink fontos részét is elveszíthetjük.

Elfelejtettük volna, hogy minden nemzet csak a múltból építkezhet és a szüleinktől, nagyszüleinktől ajándékba kapott lelki örökséget, amely csak bennünk és általunk élhet tovább, kötelességünk megőrizni és átadni a gyermekeinknek és unokáinknak? Aki hagyja elfelejteni a múltját, az elveszítheti a jövőjét is!

Hát senki nem emlékszik arra, hogy az elmúlt 50 esztendőben kiürültek a templomok, torz reformokkal elkoptatták a hagyományokat, az ősi műveltségünket elvették, lejáratták és elnéptelenítették a falvakat, mely a tudás bölcsője és védőbástyája volt mindig, népművészetünk zenei, formai és színvilágán keresztül?

Nem a gregorián ének a fontos, hanem, hogy az igazi értékeket elevenítsük fel újra, és őrizzük tovább.

Nem kellene örülnünk, hogy összeállt egy bizottság, hogy több éven át tartó szorgos és kitartó munkával felkutassa és felelevenítse a reformok álcái mögé eldugott és elfelejtett ősi hitvilágunkat is ötvöző evangélikus liturgiánkat? Nem kellene ujjongó énekkel hirdetnünk, hogy a hosszantartó kutatómunka végre gyümölcsöt termett?

Mitől erős még az evangélikus elveket való egyházunk?

Attól, hogy ösztönösen védelmezi hitének tiszta, igazi értékeit.

Most érkezett el a megmérettetés ideje. Ez a tanulmányi nap is lehetőséget teremtett arra, hogy előjöhessenek a problémák, felszínre kerülhessenek a félelmek, megszólalhassanak az ellenérzések. Képviselte magát a liturgia előkészítő bizottságból Fehér Károly és Bence Gábor, dr. Reuss András professzor, mint független felkért szakértő, Szemerei János esperes, sőt a hallgatóság közül a gyülekezet képviselői is elmondhatták véleményüket, így megindult egy hatékony párbeszéd. Volt, aki az eddig féltve őrzött és megszokott hagyományainkat féltette, volt, aki a liturgia új részeit elemezte, volt, aki szorongását mondta el.

Ez a legnehezebb időszak, mert hiába a hosszú és alapos előkészítő munka a liturgiai bizottság részéről, azt be kell mutatni, mint ahogy az iskolában a diplomamunkát és meg kell védeni a diáknak a tanár előtt. A munka igazi dicsősége az, ha nemcsak papíron marad meg, hanem a gyakorlatban is lehet alkalmazni, azaz a gyülekezet minden egyes tagjával sikerül elfogadtatni és megértetni fontosságát és időszerűségét.

Olyan időszak következett most el, amely korántsem könnyű. A változás és változtatás nem egyszerű, és ennek megértése, megmagyarázása, és elfogadása nem kevés időbe telik. Megszólaltak a viták, érvek és ellenérvek.

Úgy éreztem a tanulmányi nap alatt, hogy a változtatás előkészítése nem volt megfelelő. Úgy tűnt, mintha lelkészeinknek nem lett volt elég ideje az új rend befogadására, feldolgozására, megismerésére, hanem azonnal a gyakorlati tapasztalatok megszerzése került előtérbe.

Egy kereskedő is csak akkor tudja hatékonyan eladni az áruját, ha biztos benne, hogy az jó minőségű. Amíg ez a bizonyosság nem érik meg benne, ha nem győződik meg teljes körűen arról, addig nem vásárol ő sem a viszonteladótól.

Sokszor meghatározza egy változtatás sikerét és hatékonyságát az, hogy hogyan és milyen előkészületekkel fognak hozzá. Jelen korunkban nem a türelem és a megértés a jellemző a közéletre, hanem az erőből, izomból történő végrehajtás, és végrehajtatás. A liberalizmus álcája mögött jönnek az adok-kapok, az érvek és ellenérvek, megértések és félreértések, az indulatok és a megsértődések. Ettől félnek, néha joggal az emberek.

Megint felrémlik az istentiszteleti igei felolvasás. Hol is kísért a gonosz?

Mindig, mindenhol, minden időben, bennünk és általunk, de csak akkor, ha hagyjuk. Bizony nemcsak a kimondott szó, de még a gondolataink révén is, azonnal felbukkan. Ezért tesszük jól, ha nem felejtjük el püspökünk ezen a napon elhangzott intését, hogy vigyázzunk az indulatokból megfogalmazott gondolatainkra, mert azok később üldözni fognak bennünket. Óriási a felelősségünk, mindannyiunknak, mindannyiunkért szinte minden időben. Például a nagymamának azért, hogy megfogja az unokája kezét és elvigye a vasárnapi istentiszteletre, ha a szülei belefáradtak az egész heti lótás futásba, a lelkésznek, hogy meghallja a gyülekezetének legkisebb gondját-baját, hogy igazi lelkipásztor módjára vezesse a nyáját. Minél magasabb tisztséget tölt be valaki az Úristen által kijelölt helyen, annál nagyobb a felelőssége a rábízott feladatok helyes megoldásában, és annál nagyobb alázattal kell mindennap önvizsgálatot végeznie.

Vajon miért szerette a magyarság Mátyás királyt? Miért ismerte el még népmeséiben is igazságosnak? Igen, már a kisgyermekek is tudják, hogy a nép között álruhában járva meghallgatta a bajokat, és orvosolta is azokat. A demokráciával fémjelzett korunkban nincs szükség álruhára, de arra talán igen, hogy elöljáróink elvegyüljenek a nép között, akár a 2-3 fős szórványgyülekezetekben is, vagy ha kell, végigjárják és megtapasztalják egy lelkész vasárnapi istentiszteleti szolgálatának körútját, a falvakban, hogy valós információkhoz és megtapasztaláshoz juthassanak, mint ahogy tette ezt valamikor nagy királyunk, hogy bölcs döntéseket tudjon hozni.

Most, amikor a viták elkezdődtek, bizony nagyon résen kell lennünk. Nem szabad hagynunk, hogy a gonosz, félinformációkból és félreértésekből indulatokat és széthúzást kovácsoljon! Sem a szelíd erőszak, sem a mindenkinél jobban tudomiság, sem az öntörvényűség még soha nem vezetett jóra. Ne felejtsük el, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Vigyázzunk, nehogy ebbe a csapdába essünk.

Sajnos voltak olyan történések is a nap folyamán, amelyek egy kicsit elgondolkoztattak.

Milyen lelkipásztor az, aki meg nem értettségének sértettségében nem veszi észre, hogy nyája felzaklatott, és hagyja eközben elkóborolnia pusztában?

Szabad-e, kell-e tapsolni a templomban, többszöri kérés ellenére is? Isten háza, vajon nem a szeretetet, a megbékélést, az alázatot, és az önvizsgálatot várja el tőlünk?

Megvannak-e istentiszteleteinken az igazi ősi hagyományaink, amelyet népművészetünk és hitvilágunk máig megőrzött?

Egyensúlyban vannak-e a szentségek és az ige szolgálata?

Szabad- e az eddig megőrzött és nemzedékeken át táplált és több száz éven át kialakult helyi szokásokat teljes egészében eldobni?

Luther Márton vajon, amikor lefordította a bibliát, arra ösztönözve másokat, hogy minden nép a maga nyelvén olvashassa azt, milyen valós nemzeti értékeket akart ezzel sugallni ? Tisztában vagyunk-e evangélikus hitünk sajátosságaival, értjük-e, akár a régi akár a tervezett új liturgiánk egyes részeinek jelentését és jelentőségét a szavakon túl?

Járunk-e eleget bibliaórára, van-e bátorságunk, hogy kérdezzük lelkészünktől arról, amit nem értünk a bibliából ?

Csöndben tudunk-e maradni a templomban, istentisztelet előtt, vagy akár alatt, beszélgetés helyett lecsendesedve fejünket imára hajtva?

Veszünk-e elégszer úrvacsorát, ahogyan az ősi keresztények ezt tették?

Lelkészeink tisztában vannak-e rájuk bízott nyájat foglalkoztató problémákkal és félelmekkel?

Meghallgatjuk-e egymást kellő alázattal, türelemmel és megértéssel? Halljuk-e egyáltalán egymás szavát, hogy azonosulni tudjunk a félelmével?

Szabad-e szavába vágni egy felszólalónak, akár egy teológiában sokkal jártasabb szakembernek, mielőtt még hitbéli társunk befejezte a mondanivalóját?

Vajon mindig nekünk van igazunk, mi tényleg tökéletesek vagyunk?

Nem lenne-e bölcsebb a fontolgatva haladás, azaz, egy központi, eddigi hagyományainkat is megőrző istentiszteleti rendünkre, elfeledett és újra megtalált hagyományelemek felfűzése lassan és fokozatosan, hogy legyen idő azt megérteni és megbarátkozni vele?

Kell-e nekünk erőltetett menet az elfogadáshoz, és a gyakorlati megvalósuláshoz, ha az előkészületi munka is 10 évig tartott?

Tényleg hagytunk elég időt a meggyőzésre, a változások szükségszerűségének elmagyarázáshoz és megértéshez?

Mindenki elegendő információt kért és kapott, hogy meghozza a megfelelő döntést?

Elegendő volt az Evangélikus Életben több éve megjelenő liturgiai sarok cikksorozata, hogy megfelelő adóként sugározzon.

A válaszok itt vannak bennünk és körülöttünk, csak a lelkiismeretünk aranytükrébe kell belenéznünk, ahogy azt őseink is tették, nyakukban hordozva annak fizikai szimbólumát, emlékeztetve erre minden percben önmagukat.

Kérem a testvéreket, szólaljanak meg a nagy nyilvánosság előtt és mondják el, hogy mi a véleményük az előttünk álló liturgiai változásról. Csak együtt, összefogva, egymást megértve és segítve lehetünk továbbra is erősek.

Adjon az Úristen világosságot és nagy kegyelmet, hogy a hitben és a szeretetben megmaradjunk, egymás kezét el nem engedve sem a fiatalokét, sem idősekét, egymást nagy türelemmel bevárva bölcsen haladjunk, a számunkra kijelölt úton, nem feledve, hogy a tudás nagy teher, de csak mélységes alázattal fordíthatjuk javunkra.

Erős vár a mi Istenünk !

Testvéri szeretettel:

Keszthely, 2004. március 8.

ifj. Dr. Kocsondi Józsefné, keszthelyi gyülekezet

::Nyomtatható változat::