A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Liturgiánkat elvették tőlünk. Luther örökségét még kétszáz évig őrizte egyházunk, de elvették tőlünk. Ez még a 18-19. század fordulója körül történt, amikor a racionalizmus és a felvilágosodás kilúgozta a keresztény hitet és vele együtt létformánkat, a liturgiát is. Voltak olyan egyháztestek, amelyek ezeknek a szellemi áramlatoknak ellenálltak, így ezekben az énekelt liturgia mind a mai napig fennmaradt. Ilyen például a szlovák és a svéd egyház. A német egyház viszont a magyar gyülekezetekkel együtt áldozatául esett a káros korszellemnek.

III. Frigyes Vilmos porosz király egyéni érdeklődésből kezdett foglalkozni a liturgiával. Mivel megtehette, előbb a katonaságnál, majd - 1822. évi rendelete nyomán - az egész protestáns egyházban kötelezővé tett egy új liturgiát, mely elemeiben valamennyire hasonlított a nyugati kereszténység istentisztelet-menetére, de a korabeli racionalizmus hatására az ősi liturgikus elemeket magyarázó szövegekkel, imádságokkal és romantikus zenei betétekkel egészült ki. Ez a rend az úgynevezett porosz agenda rendje. A magyar gyülekezetekben használt liturgia részben a korszellemnek engedve, részben puritán református hatásra nagyon egyszerű és kiüresített maradt még egy évszázadon keresztül.

Az evangélikus egyházban a 20. században indultak meg a liturgikus reformok. Ennek hatására nálunk Raffay Sándor püspök rendelte el a gazdagabb liturgikus rendet 1936-ban, amely lényegében a porosz agendát követte. Ez az a rend, amelyet gyakorlatilag a mai napig használunk. Noha ekkor már készen volt egy lutheri hagyományokat követő liturgia is, Raffay püspök hatalmi szóval a maga tervezetét tette hivatalossá, bár írásaiból tudjuk, hogy ezt csak átmeneti lépésnek szánta egy gazdagabb liturgia jövőbeli bevezetése felé. Ez volt az első olyan eset, amikor liturgikus megújulási terveink meghiúsulni látszottak.

A liturgikus kutatás és az új rendek kipróbálása azonban tovább folyt. Elég példaként a győri gyülekezet matutinum-gyakorlatára (reggeli istentisztelet) vagy a kelenföldi vesperákra, valamint a liturgikus életre való nevelés céljából megtartott Cantate-konferenciákra gondolnunk. Ezek vezetői többek között Botta István és Schulek Tibor voltak, de Szabó József püspök is támogatta terveiket. Eközben a teológusok liturgikus nevelése is zajlott: Jánossy Lajos a liturgikát nemcsak tanította, hanem gyakoroltatta is. 1948-tól az ő kántora voltam a soproni teológiai istentiszteleteken. Egyebek mellett feladatul adta nekem, hogy gregorián tételeket lássak el magyar szövegekkel. Ezeket a liturgikus elemeket (antifónákat, kyriét, glóriát, sanctust és respondeáló tételeket) énekeltük. Jánossy professzor törekvésének fő ellenzői azok a liberális teológushallgatók voltak, akikből végül is nem lettek lelkészek.

Botta István több szemeszteri szünetben megbízott engem a 16-17. századi magyar liturgikus könyvek, graduálok tételeinek másolásával; ezek kópiáit máig is őrzöm. A liturgia megelevenítésének ezen lépéseit a pártállam hatalomra jutása lehetetlenítette el azáltal, hogy a fent nevezetteket az ilyen irányú munkából kitiltotta: Jánossy Lajost nyugdíjazták, Botta Istvánt Kelenföldről áthelyezték, Schulek Tibort lelkészi állásából elmozdították, a Cantate-konferenciákat betiltották. A liturgiánk visszaszerzésére tett kísérletünk másodszor is meghiúsult. Engem is meg akartak akadályozni teológiai tanulmányaim folytatásában akkor, amikor a teológiai akadémia Budapestre került. Az volt csak a szerencsém, hogy a fővárosi letelepedési engedélyt - melyet az Állami Egyházügy Hivatal (ÁEH) hivatalosan megtagadott tőlem - óvatosságból magánúton már fél évvel korábban megszereztem.

Még soproni teológusként kértem, hogy Pannonhalmán gregorián tanulmányokat folytathassak. Nem engedélyezték.

Megjegyzem, hogy eközben a szlovák gyülekezetekben továbbra is énekelték a liturgiát. Magam voltam kántora a Rákóczi úton Szilády Jenő lelkésznek, aki még az imádságokat és a lekciókat is énekelte. Cinkotai segédlelkészként a Miatyánkot, a szerzési igéket és az áldást még énekeltem, folytatva a helyi, szlovák eredetű hagyományt.

A liturgikus munkát Prőhle Károly vállalta fel, akivel többek között 1956-tól 1963-ig, az új Agenda megjelenéséig dolgoztam együtt. Az 1963-as Agenda eredetileg úgy készült, hogy a mai rend lett volna az első, a második pedig egy liturgikus, amelyet énekelni is lehetett. Benczúr László lelkésztől - valamikori püspöki titkártól - tudjuk, hogy amikor az Agenda engedélyeztetésre beadott kézirata úgy érkezett vissza az ÁEH-tól, hogy egy "államilag" megbízható professzor elítélő levele volt hozzá mellékelve. Valószínűleg ennek hatására történhetett az, hogy Káldy Zoltán püspök a liturgikus rendet csak a függelékben engedélyezte, és használatát külön püspöki engedélyhez kötötte. Az akkori viszonyokat ismerve érthető, hogy a lelkészek ezt az engedélyt nem merték kérni. Amikor az új Agenda 1963-ban megjelent, az egyik fasori lelkészi munkaközösségi ülésen Prőhle Károly bemutatta azt. A liturgikus rendet kritizálóknak felmutattam a Lutheránus Világszövetség 1957-es rendjét, mondván: "a világ lutheránussága is ilyen rendet használ". E felszólalásomnak híre azonnal eljutott az ÁEH-hoz, ahonnan Prőhle Károly erős bírálatot kapott. Prőhle figyelmeztetett, hogy máskor legyek óvatosabb. (Magyarázatként: akkoriban az "Ordass-ügy" miatt hivatalosan "rosszban voltunk" az LVSZ-szel.)

A teológián 1967-től tartottam órákat. A III. évfolyamon az általam összeállított tanmenet szerint a Prőhle-agenda liturgikus dallamait énekeltük. Arra konkrétan emlékszem, kértem hallgatóimat, halkan énekeljenek, mert ha a fentiekben említett professzor a folyosón meghallja a gregorián liturgikus dallamok éneklését, biztos, hogy engem azonnal elküldenek a teológiáról.

Az ÁEH által megfogalmazott hivatalos vélemény ez volt: liturgiával foglalkozni egyet jelent a magasegyházi koncepció követésével, ez pedig Ordass püspök nevéhez kötődik. A liturgiával azért sem jó foglalkozni, mert eltereli a figyelmet az "aktuális" (vagyis politikai) kérdésekről és a diakóniai teológia műveléséről. A katolikusokhoz való liturgikus közeledés pedig egyet jelentett az egyházaknak a szocializmus elleni összefogásával.

Az Agenda 1986-os kiadásában már a második helyen szerepelhetett a liturgikus rend. De ekkor már a világgyűlés budapesti eseményei, az egyházpolitikai viharok, püspökváltások és a rendszerváltás vonták el a figyelmet, kedvet, lendületet a liturgikus megújulástól, már csak olyan szinten is, hogy az Agendában kinyomtatott rend tanítását a gyülekezetekben elkezdjük. Pedig ennek az énekeskönyvi feltételei 1982-től adottak voltak.

Végül a már viszonylag nyugodtnak mondható egyházi légkörben kezdte meg munkáját a jelenlegi Agendaszerkesztő és Liturgiai Bizottság.

A mai eredményeket és eseményeket nem kívánom sem méltatni, sem minősíteni. Csak egyetlen kérdést teszek fel: tessék mondani, mikor kaphatjuk vissza igazi lutheránus liturgiánkat? Mikor csatlakozhatunk liturgiánkkal az erdélyi magyar evangélikusokhoz, a felvidéki szlovák, a sokat szenvedett észt, a finn, a svéd, a norvég, a dán, a francia elzászi, a sokmilliós német és az amerikai evangélikusokhoz? Ennyi viszontagság után sem lehetséges ez, noha a külső körülmények ma már nem kényszerítenek rá minket semmire sem?

A felelősség most rajtunk áll, minden lelkészi és nem lelkészi megszólalón.

Trajtler Gábor

::Nyomtatható változat::