Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A Luther Kiadó a közelmúltban jelentette meg Bozóky Éva Szárnyasoltár című, három kisregényt tartalmazó kötetét. A könyvvel kapcsolatos gondolataival az ismert publicista, Bodor Pál tisztelte meg lapunkat.

Szoros, szűkszavú, stilisztikailag már-már aszkétikus szöveg, és mégis mintha derengő, színes dallamfoszlányokként szőné át az érzelmes bölcseleti trouvaille: már az is üdvözítő, ha tetteinket, életünket erős erkölccsel mérlegeljük. Nem bűntudattal: az csak a latolgatás premisszája, elindítója - és olykor eredménye. Mintha azt mondaná: már az is Istennek tetsző, ha van mércétek, jobbak akartok lenni, és szenvedtek a lelkiismeret-furdalástól. Ez persze még nem katarzis.

Egy szóhoz még visszatérnék. A trouvaille eredeti értelme: örvendetes fölfedezés (découverte heureuse). A magyar nyelvben - esztétikai szóhasználatban - ennél kevesebbet jelent: ügyes lelemény, elménc ötlet, meglepetés. Már-már bűvészmutatvány. "Truváj" volt a Deus ex machina színházi trükkje is. A "machina" itt gép, vagyis gép hazudta istenség; manipuláció, technikai manőver. Bozóky Éváról szólva azonban eredeti értelmében használom a szót.

***

A három kisregény - példabeszéd, epikus (helyenként narratív) esszé - középsőjét, a Sebastianust tartom a legérdekesebbnek, mert a lehető legközvetlenebb reflexió sajátnak érzett, de örök élményvilágunkról.

Itt eredetileg találgató meditáció következett volna arról, hogy mi a közvetlen forrásvidéke az elbeszélésnek. Közben azonban megjelent a szerző kolumnás nyilatkozata (az interjút Valachi Anna készítette - mint mindent, ezt is remekül). Ebben többek között ez áll: "A Sebastianust például saját nagybátyám sorsa ihlette. Ő bíró volt az ötvenes években, és erkölcsi érzékétől vezérelve igyekezett minél jelentéktelenebb büntetést kiszabni a koholt perek vádlottjaira, s azért maradt meg hivatalában, mert attól tartott, hogy az ártatlan áldozatok roszszabbul járnak, ha a kor parancsát buzgóbban kiszolgáló ítész tárgyalja ügyüket. Így sem kerülte el a tragédiát: egy kuláknak minősített ismerőse a néhány évi börtönbüntetés kihirdetése után felakasztotta magát. Igazi sorstragédia..."

Persze az irodalmi mű modellje, valóságos előképe másodlagos kérdés. Kivéve, ha elemzően összevethető modell és mű. Ha ekképpen is fölmérhető: a megélt esetet, történést, figurát hová, milyen magasságba emelte a szerző? Kosztolányi a maga regénybeli Néró császárát Szabó Dezsőről mintázta; hogy nevezetes levelében a művet Thomas Mann világirodalmi remeknek minősítette, abban semmi szerepe nem volt a Segítség, az Ölj, az Elsodort falu, Az egész látóhatár szerzőjének. Szabó Dezső csak apropó volt, kovász, elindított egy képzeletgazdagító gondolatsort, melynek végeredménye: a mű. Legföljebb a differencia lehet érdekes: az írás és a kiindulópont közötti különbségben rejlik a szerző minden képessége, érzelmi intelligenciája, teremtőkészsége, amelyet tehetségnek szoktunk nevezni. "Az Isten nagyon tehetséges" - írta egyszer egy avantgárd költő.

***

A nagybácsi sorsa, története csak kiindulópont, legföljebb auftakt. Hogy mi lesz belőle - tragikus csattanójú asztali anekdota, újságírói beszámolóban hírtöredék avagy jeles, meggondolkodtató, eszközeiben visszafogott, különös kisregény -, az nem a sorson, csakis az írón múlik.

Ha filmrendező lennék, ebből a három írásból - történésből, portréból, lírai esettanulmányból - megrázó filmet készítenék. Nem Gibson-filmet: puritánabbat, protestánsabbat, civilebbet. Claudia és Magdaléna Bozóky Éva felfogásában megragadó, megható, megrázó sorsportrék. Bár fundamentalisták sem hőkölnének vissza ettől a világtól, a mérlegelő, nem fanatikus, lelkesen racionális ember is beleélheti magát, érti a Bozóky Éva világát irányító moralitást és szenvedélyt.

A "Sebastianus" bírája és transzcendentális társa a párbeszédben a gyötrelmes halált szenvedett centurio, akit Szent Sebestyén néven ismert meg a világ. Ketten együtt novellisztikus, mesei és drámai helyzeteken vezetik át az olvasót, s ahogy Valachi Anna fogalmaz, "a hitről, a helytállásról, az áldozatkészségről és a kompromisszumok relativitásáról" van mindvégig szó. Ezért mondható, hogy nem különösebben lényeges a (politikatörténeti) naptári idő; a bíró tragikus dilemmái örökösek.

Az ifjabb Plinius is jogász, író és ügyvéd. Krisztus után több mint száz évvel éli át ugyanazt, mint Bozóky Éva bírája. Traianus császár 111-ben Bithyniába küldi különleges megbízatással: voltaképpen főhatalomnak, élet-halál urának, bírónak. A 96. levelében így szól a császárhoz: "Uram, alapelvnek tekintem, hogy minden kétes ügyet eléd terjesszek. Mert hiszen ki tudna jobban eligazítani bizonytalanságomban (...)? Keresztények ügyében folytatott törvényszéki eljárásokon még sohasem vettem részt; ezért nem is tudom, mit és milyen mértékben büntessek vagy akár nyomoztassak. Igen fennakadtam például azon, hogy tekintettel kell-e lenni a vádlott életkorára, vagy pedig egészen zsenge korúak és a már meglett emberek között nem kell-e különbséget tenni; vádelejtéssel járhat-e a beismerés; vagy olyan személy számára, aki valaha keresztény volt, ne legyen-e enyhítő körülmény, ha megtagadja hitét; és vajon magát a keresztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető semmi bűnt sem követett el (...)."

Nem kétséges: keresi a mentő, enyhítő körülményeket. A továbbiakban arra is figyelmeztet, hogy - mint a szövegösszefüggésből kiderül: a följelentések sokasága miatt - "a vádlottak nagy tömege" a tét; tehát - teszem hozzá magam - netán birodalmi megfontolást érdemel, hogy vajon mindet ki kell-e végezni.

Íme a császári válasz: "Secundusom! Helyesen jártál el amaz egyének ügyeinek kivizsgálásában, akik ellen azt a vádat emelték előtted, hogy keresztények. Mert általánosságban nem is lehet megfogalmazni valami meghatározott szabályt. Nem kell utánuk nyomozni; ha azonban följelentik és vádolják őket, büntetendők; de úgy, hogy az, aki nem vallja magát kereszténynek, és ezt kézzelfoghatóan bizonyítja, (...) megbánása alapján nyerjen bocsánatot. Névtelen följelentéseknek azonban egyetlen ügyben sem szabad helyt adni, mert ez a leggyalázatosabb módszer, és semmiképp sem méltó korunkhoz."

Hihetetlen: ezerkilencszáz éves mondat!

***

Bozóky Éva hősei egyediek, sajátosak, fölismerhetők - és sugalmazó erővel képviselnek-jelképeznek olyan erkölcsi posztulátumokat, amelyek évezredek múltán is érvényesek.

Könyvére - talán más hasábokon - kifejezetten irodalomkritikai, esztétikai elemzés keretében térnék vissza. De nem állom meg, hogy ne idézzem néhány remek mondatát, aforisztikus fogalmazását.

"Szigorúan szabályozott életünknek formája, bája volt, s ahol a forma megjelenik, ott a művészet is érezteti leheletét." A parlagi sorsban, a nyomorúságban, gondban és félelemben mi történik angyali asszonyainkkal? "Védett és tiszta angyalaink ketrecben tartott libákká váltak, de nem azért, mert így akartuk, hanem mert kisszerű sorsunk gúnyt űzött belőlünk..." A földi, például császári hatalmasságokról mondja Sebastianus: "Mindig akadnak eszeveszettek, akik úgy vélnek megfutni a halál elől, hogy kikiáltják magukat halhatatlannak." Vagy: "...a gonosz akkor a leggonoszabb, amikor semmit sem akar, csupán ártani, még azon az áron is, hogy magának árt..." S mintha ifjabb Plinius nem Traianus, hanem korábbi, Domitianus alatti félelméről, viselkedéséről szólna, mondja a bíró: "Hallgattunk, mert a hallgatás, bár meg nem véd, de kevésbé veszélyes, mint a kimondott szó." Nem akármilyen íróra valló, meghökkentően tömör, definíciószerű észrevételek: "Értelmetlen lázadás volt az övé, nem akart elérni semmit, nem célja volt, csupán oka..." És: "Ki ér rá keseregni, amikor segíteni kell?"

Diurnus

::Nyomtatható változat::