Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Kemény Lajos

A fasori és Deák téri gyülekezetek képviselői vettek részt azon a megemlékezésen és koszorúzáson, amelyet 2003. december 14-én, temetésének 50. évfordulóján tartottak Kemény Lajos volt fasori és Deák téri lelkész, budapesti esperes, püspökhelyettes sírjánál a budapesti Új köztemetőben. Az alkalmon Szirmai Zoltán fasori lelkész igehirdetéssel, Cselovszky Ferenc Deák téri igazgató lelkész imádsággal, dr. Kéry Lajos egyházmegyei felügyelő, fasori másodfelügyelő megemlékezéssel szolgált. (A gyülekezetek és a fasori evangélikus gimnázium koszorúját dr. Gálos Miklós felügyelő és Szabó István gondnok helyezte el.) Az alábbiakban dr. Kéry Lajos emlékező beszédéből idézünk.

„Kemény Lajos népes gyülekezetéből egyre kevesebben vagyunk, akik még ismerhettük őt. Az eltelt fél évszázad után is, ha alakja megjelenik lelki szemeink előtt, szívünket jóleső érzés, béke és hála tölti el.

Bennem időskori képe él. A második világháború viharában testileg-lelkileg meggyötörve, fiát elveszítve hirdette a csüggedt, ezer sebből vérző, de élni akaró, a szörnyű helyzetből kiutat kereső gyülekezetének a tiszta evangéliumot, Jézus megváltó szeretetét, a kegyelmes Istent. Megjelenése szinte aszketikus volt. Hófehér haja, szikár alakja, szigorú, de szeretetet sugárzó tekintete megerősítette a hirdetett ige igazságát. Ő nem volt harcos ellenálló, de hitt az ige élő és ható erejében, és azt úgy szólta, hogy az érzelmek túláradó jeleként könnycseppek jelentek meg az ige hirdetője, de az azt hallgatók, befogadók szemében is.

Kedvelt igéje a Római levél 6,23 verse volt: »Mert a bűn zsoldja halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Jézus Krisztusban.« Ezt az igét legtöbb prédikációjába is beleszőtte. Az ember bűnös énjéről oly szemléletesen tudott beszélni, hogy akik hallgattuk, szinte magunkon éreztük a bűnök lehúzó terhét, Istentől elszakító erejét, de ebből mindig jött a feloldozás, a felemelkedés, a szárnyalás, Isten szeretetének, kegyelmi ajándékának, Jézus megváltói munkájának hirdetése. Bizonyságtétel arról, hogy Istent tékozló fiaként is jó Atyánknak szólíthatjuk, mert ő a bűnöst nem veti el, hanem Atyaként szereti. – Ebben volt Kemény Lajos igehirdetésének titka és ereje!

Emlékezetes marad számomra a konfirmációra való felkészítés idejéből, amikor a gyermeki értelem számára igyekezett érthetővé tenni azt a páli igét, hogy »aki méltatlanul eszi az Úr testét, és issza vérét, ítéletet eszik és iszik magának«. Az első úrvacsoravételig napokig tartó komoly, őszinte önvizsgálatra, belső, szent félelemre késztetett. Bocsánatot kértünk szüleinktől, családtagjainktól és mennyei jó Atyánktól. Ez a szigorú, mély istenfélelem szintén Kemény Lajos jellemzője volt, és ebből fakadt az, hogy Isten Krisztusát mindennél jobban szerette. Emberszeretete is Mestere tanításából fakadt: »Amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!« Istenbe vetett gyermeki bizalmának, a benne elrejtett életnek és testvérszeretetnek a továbbadása életművének hervadhatatlan gyümölcse.

Most, amikor Istennek arra a szolgájára emlékezünk, aki fasori gyülekezetét jóban-rosszban, örömben és súlyos megpróbáltatások idején is hűséggel, közel három évtizeden át pásztorolta, azt is tudnunk kell, hogy életének utolsó évében, 69 éves korában, az önkény – közegyházi érdekre hivatkozva – elszakította szeretett gyülekezetétől, és a korábban árvává tett Deák téri gyülekezetbe vezényelte, nagy törést okozva ezzel mind a lelkész, mind a fasori gyülekezet életében. Ezt követően Kemény Lajos egészsége rohamosan romlott, és kórházi ágyáról – sokak aggódó szeretetétől körülvéve – Ura hamarosan hazaszólította.

Halálára emlékezve hangozzék el az a páli ige is, amely sírkövén éveken át volt olvasható: »Ismeri az úr az övéit.« Ezt az igét sokszor idézte: vallotta és hirdette, hogy az Úr ismeri gyermekeit, személy szerint mindnyájunkat, és a földi lét után, az örök hazában nem lesz könny és gyász, csak örökké tartó öröm és boldogság, Jézus Krisztus érdeméért.

Ebben a hitben és reménységben állunk most volt lelkipásztorunk sírjánál, aki úrvacsoraosztáskor mindig vallotta, hogy Istentől rendelt, bár méltatlan szolgája az Úrnak. Tudjuk, hogy méltón és igazán tett bizonyságot az Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság egy igaz Istenről. – Köszönjük Istennek áldozatos életét!”

::Nyomtatható változat::