Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Dr. Erdő Péter bíboros érsek

Az esztergomi bazilikában pontosan egy esztendővel ezelőtt, 2003. január 11-én iktatták be érseki tisztségébe Erdő Pétert. Egyházunk küldöttsége is jelen volt az eseményen, amellyel mind a világi, mind az egyházi sajtó behatóan foglalkozott. Az érsek „programbeszéde” valójában igehirdetés volt Jn 14,23–29, illetőleg 1Jn 5,14–21 alapján. A beiktatását követő héten levélben köszöntöttem az érsek urat, egyúttal – évtizedes ismeretségünk alapján – interjút kértem tőle az Evangélikus Élet számára. (Ő szívesen vállalkozott rá, én azonban kórházba kerültem, így az interjú akkor nem készülhetett el.) A közelgő évforduló apropójából megismételt kérésemre az időközben bíborossá is kinevezett esztergomi érsek szinte postafordultával válaszolt, és levélben feltett kérdéseimre készségesen felelt.

A címben szereplő mondattöredék – mely Augustinus egyházatyára vezethető vissza (ő írta: „Kezdetben nem volt más, csak a kegyelem”) – Erdő Péter bíboros érsek jelmondata. Nem véletlenül: egyik magyarázata szerint Isten irgalmának nincsen korlátja, logikája pedig messze felülmúlja az emberek gondolkodását. Hasonló címmel jelent meg 2003 őszén Bartha Szabó József és Jezsó Ákos Erdő Péterrel készített beszélgetése is. Az interjúban szó esett az egyházról, Magyarországról, a család és a mai társadalom kérdéseiről. Az olvasmányos kiadvány igazolja a bíboros úr máskor is hangoztatott gondolatát: ma csak az hiteles, aki szerényen él, és szerényen szólal meg. Hitelességünk ára a szerénység. A média hangos világában kivételnek számítottak az elmúlt évben a 82. esztergomi érsekről szóló tudósítások. Egy jelentős külföldi újság is így jellemezte őt: „Az új prímás halk szavú, körültekintő és elveiben szilárd főpapja Magyarországnak” (Frankfurter Allgemeine).

Erdő Péternek tudósként Pázmány Péter az ideálja, jogászként pedig Csernoch János és Serédi Jusztinián a példaképe. A jelmondat számára ennyit jelent: a kegyelmes Isten a kezdeményező, a fejlődést biztosító, a személyesen vezető, erőt adó forrás.

*– Hogyan jellemezné a római katolikus világegyház helyzetét ma, a 21. század elején, a II. vatikáni zsinat után negyven esztendővel?*

– A katolikus világegyház helyzete jelentősen eltér attól, ami a 60-as évek elején jellemző volt rá. Ám ez az évforduló alkalmat ad a visszatekintésre.

Az elmúlt időszakban számos olyan kötet jelent meg, amelyben a II. vatikáni zsinat egyes dokumentumait, azok utóéletét, egyházunkra gyakorolt hatását vizsgáltuk. Külön öröm volt számunkra, hogy Hafenscher Károly professzor úr is részt vett az ökumenizmusról szóló zsinati okmány bemutatásában, illetve kommentálásában. Több olyan program, felhívás, utasítás található az új vatikáni zsinat rendelkezéseiben, amelyek mára látványos eredményt hoztak. Itt nem csupán a liturgikus reformról vagy arról szólnék, hogy időközben megvalósult az egyházjog reformja, és befejeződött a keleti katolikus egyházak jogának kodifikálása. Nem is csupán arról, hogy igen nagy mértékben átszerveződött az egyház úgynevezett közigazgatási struktúrája – megalakultak a papi szenátusok, a pasztorális tanácsok, kifejlődött, differenciálódott a püspöki szinódus intézménye, újfajta egyházi zsinatok egész hulláma járta végig a világegyházat. A plébániákon, egyházmegyékben különféle új szervek, csoportok jöttek létre. A püspöki konferenciák léte mindenütt meghonosodott a világegyházban, és arculatuk, hatáskörük is pontosabban körvonalazódott.

Az egyházmegyék és egyháztartományok határainak átalakulása például azt is eredményezi, hogy a Dominus Jesus kezdetű apostoli rendelkezésben foglalt elvek Közép-Kelet-Európában tömegesen megvalósulhattak. Európán belül a zsinat elveit követő egyházszervezet leginkább ezen a vidéken alakult ki, hiszen a rendszerváltozás után minden külső, állami jogi akadály elhárult annak az útjából, hogy az egyház a saját elvei szerint alakítsa ki szerkezetét. Ennek következménye az is, hogy több mint száz egyházmegye jött létre a volt szocialista országokban. Ugyancsak jelentős események zajlottak a teológia területén is. Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy a teológia oktatásában, illetve a világi hívek egyházi szerepvállalásában szintén nagyon fontos fejlemények mentek végbe ez alatt a negyven év alatt. Ugyanakkor a hibák, az útkeresések, a különféle irányú változtatások, a különféle szintű megfogalmazások erősítő és elbizonytalanító, hasznos és kevésbé hasznos hatásai alapján is mérleget lehet vonni. Úgy tűnik, hogy a zsinat rendelkezései többnyire valósággá váltak az egyház életében, és egyre általánosabb megértésre és támogatásra találnak. A jelenlegi helyzet természetesen világszerte teljesen más, mint a hatvanas évek elején volt. Akkor egyfajta naiv optimizmus, a fejlődésbe vetett korlátlan hit jellemezte a közhangulatot. A nyugati világot csak később érte az a sokk, hogy a környezetszennyezéssel, a környezeti erőforrások kimerülésével ennek a hirtelen gazdasági fejlődésnek vagy átalakulásnak is elérhetjük a határait. Beleütközhetünk káros következményeibe, és ismét át kell gondolnunk, hogy jó irányba megyünk-e. Ezek az árnyak közben egyre sötétebbé váltak, igaz, hogy a műszaki-tudományos fejlődés, illetve bizonyos tekintetben a társadalmi átalakulások és a biológia fejlődése megint csak új távlatokat nyitott meg. Ma inkább az a jellemző, hogy egy szkeptikusabb, az objektív igazságba, a világ megismerhetőségébe vetett bizalmában meggyengült környezetben kell az evangéliumot hirdetni. Ebben végzi az egyház is a maga munkáját. Ezeknek az új szellemi és társadalmi kihívásoknak a megválaszolása – részben éppen a zsinat útmutatása nyomán – az Apostoli Szentszéknek, a pápának, a püspöki szinódusoknak a megnyilatkozásaiban történik alkalomról alkalomra, kérdéskörről kérdéskörre. Azt hiszem, hogy a mai alakuló világban – Krisztus evangéliumához ragaszkodva és tudva azt, hogy a II. vatikáni zsinat céljainak megvalósítása még nagyon sok erőfeszítést kíván – bizakodva nézhetünk az új évszázad elébe.

*– Melyek a magyar katolikus egyház megújulásának jelei az elmúlt évtizedekben?*

– Manapság divat az utolsó huszonöt év mérlegét megvonni, hiszen nemrég ünnepeltük II. János Pál pápaságának negyedszázados évfordulóját. Az 1978-as helyzethez képest óriásit változott a magyar egyház élete. Akkor elégedettek voltunk, legalábbis örültünk annak, hogy az egyházmegyék élén Róma által kinevezett, felszentelt püspökök állnak. Örültünk annak, hogy bizonyos enyhítéseknek lehettünk tanúi: egyre könnyebben lehetett külföldre menni tanulni. 1986-ra az is lehetővé vált, hogy egyházmegyei jogú szerzetesintézmény alakuljon Magyarországon. A rendszerváltás hozta meg a szerzetesrendek és hozzájuk hasonló intézmények számára a szabad működés lehetőségét, mely egyúttal komoly feladatot is jelentett az egyháznak, hiszen a változások egy olyan szerzetesi réteget érintettek, amely évtizedek óta nem közösségben élt, világi munkahelyen dolgozott, személyében nem élte át a szerzetesi életnek a II. vatikáni zsinat utáni megújulását sem. Mivel Magyarországon a titkos szerzetesek és a titkos tagfelvételek igen ritkák voltak, valójában egy idős nemzedék jött elő az illegalitásból.

A nagy nemzedéki távolság miatt az új hivatások megjelenése is nehézségekbe ütközött. Később pedig a fluktuáció jelensége volt megfigyelhető, tehát több jelentkező, de több távozó is van a fiatal generációban. Nem mondhatjuk azt, hogy minden szerzetesrend ugyanolyan szinten végezheti munkáját, mint ahogy a feloszlatás előtt működött. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy az egyház nem szabadon felhasználható anyagi kárpótlásban részesült a rendszerváltozás után, hanem olyan ingatlanokat kapott vissza, amelyeket korábban is hitéleti vagy úgynevezett közszolgálati célra használt a negyvenes évek végéig. Ezeknek az épületeknek, intézményeknek az egyházi tulajdonba való visszakerülése eleinte komoly társadalmi konfliktusokat okozott, melyeket nem az egyház keresett, hanem azok a törvény végrehajtása során keletkeztek. Az egyház ugyanis olyan intézményeket vett át, amelyeket a régi, megszokott módon nem volt képes működtetni. Azelőtt a szerzetesrendi iskolákban, kórházakban, szociális intézményekben maguk a rendtagok dolgoztak, nagy áldozatossággal, szakértelemmel. Most azonban ezeknek a rendeknek nincsenek erre a szolgálatra kiképzett és munkaképes tagjai, tehát az intézményekben nemcsak a munkát nem tudták átvenni, hanem gyakran még a személyes vezetést sem, így megbízásukból világiak látják el ezeket a feladatokat. Bizony még a katolikus szellemiség, a keresztény jelleg kialakítása, kidomborítása sem ment egyik napról a másikra, még azokban az intézményekben sem, amelyeket az egyház úgymond visszakapott. Az egyházmegyék számára az is nagy terhet jelentett, hogy számos iskola rossz anyagi helyzetben, leromlott állapotban került vissza a fenntartásukba, ráadásul megfelelő pedagógusokról is gondoskodniuk kellett. Az iskolai hitoktatás helyzete is átalakult: igaz, hogy továbbra is fakultatív, igaz, hogy – bár állami pénztámogatással – maga az egyház szervezi, azért mégis viszonylag jól működik. Ehhez persze rengeteg hitoktatóra volt szükség. Ez az egyházi felsőoktatásra úgy hatott vissza, hogy a papnevelő intézetek mellett hittanárképző szakok nyíltak a legtöbb szeminárium mellett. Nem azok keretében, hanem azok átalakulásával, hiszen ez a folyamat az oktatási és a papnevelési funkció nagyobb elkülönüléséhez is vezetett. A hajdani úgynevezett tridenti szemináriumok főiskolára és papnevelő intézetre váltak szét, mivel a főiskolákon a legtöbb helyen világi hittanárjelöltek is tanulnak, tehát több szakot is el kellett indítani. Az 1993-as közoktatási és felsőoktatási törvény, majd azok többszöri reformja mindig érzékenyen érintette intézményeink működését... Az állami finanszírozás garanciája arra csábította mind az egyházat, mind a társadalmat, hogy nagyobb figyelmet szenteljen ezeknek az intézményeknek. Mára kiderült, hogy például az iskolai hitoktatásban a kezdeti nagy lelkesedés után csökkent a résztvevők száma. Kiderült, hogy jó részük „nem talál el a templomba”, nem kapcsolódik be a plébániai közösségek életébe sem. Ily módon a plébániai hittanokon vagy ifjúsági csoportokban részt vevő fiatalok száma a rendszerváltozás előttihez képest jelentős mértékben csökkent. Ez nem azt jelenti, hogy az iskolai hitoktatás kárba veszett erőfeszítés volna, hiszen azért látunk szép eredményeket is, de kétségtelen, hogy – szinte automatikus mellékhatásként – sok értékes tevékenység visszaszorulni látszik.

A tömegtájékoztatásban a megnövekedett szabadság új könyvkiadók, lapok, könyvsorozatok alapítását eredményezte. Ennek is megvolt a maga hozadéka: a minőség elég kiegyenlítetlenné vált, sok kiadó egymással is konkurált. Ez a helyzet mindmáig megfigyelhető. A kilencvenes évek elejét biztosan a szabadság eufóriája jellemezte. Most úgy tűnik, hogy felbukkannak a minőségi javulásnak vagy az érlelődésnek a jelei is, tehát a hirtelen mennyiségi növekedés szakasza után talán már a lelki és szellemi minőség erősödése is várható, legalábbis az erre való tudatos törekvés egyre inkább láthatóvá válik.

*– Milyennek ítéli meg a Magyar Katolikus Egyháznak a többi felekezettel, így a Magyarországi Evangélikus Egyházzal való kapcsolatát?*

– Érdekes fejleménye ennek az időszaknak – és ez már átvezet az ökumenikus kapcsolatok világába –, hogy már nem csupán egy-egy társadalmi vagy szociális kérdésben lépnek fel közösen a különböző keresztény közösségek, testvéregyházak, hanem a teológia és az egyházi élet területén is több közös eseményt szerveznek. Különösen is örvendetes a januári ökumenikus imahét szabadabb és gazdagabb, színesebb megünneplése, a közös kongresszusok szervezése, illetve az ökumenikus esketési szertartás lehetősége, melyet most már egyetértéssel aknáznak ki a katolikus, evangélikus, református egyházban.

Fontosnak tűnik, hogy az Ökumenikus Chartát számos keresztény közösség aláírta Magyarországon is, és ezzel viszszavonhatatlanul kifejezte azt a szándékát, hogy törekszik a keresztények egységének előmozdítására.

Tudatában kell lennünk azonban annak, hogy nem Magyarországon folynak a legfontosabb teológiai eszmecserék, hanem a katolikus világegyház, illetve a különböző keresztény egyházak, közösségek nagy nemzetközi szervezetei közt. Ebben magyar teológusok elvétve, a szakterületüknek megfelelően vesznek részt, de a nagy hitbeli kérdések megvitatása nem ezen a szinten történik elsősorban. Az evangélikus–katolikus viszonyt különösen örvendetesen érintette az 1999. október 31-i Közös nyilatkozat, amely a megigazulás kérdésében jelezte az álláspontok közeledését. Természetesen ezzel még nem szűnt meg a katolikus és evangélikus teológia közötti öszszes nézetbeli különbség, azonban nagyon fontos lépésről van szó, hiszen a lutheri reformáció egyik központi kérdése éppen a megigazulás volt.

Történelmi távlatból fogalmaink kultúrtörténeti meghatározottságára is egyre inkább súlyt helyezünk. Ez az a terület, ahol az ortodoxiával való teológiai és egyháztani párbeszéd is új távlatokat nyerhet.

Azt hiszem, hogy még van egy olyan terület, ahol ez a fajta közösség egyre erősebbé válik: ez az imádság területe, ahol átérezzük azt, hogy ugyanazokért a szándékokért közösen is kell könyörögnünk nekünk, keresztényeknek. Igen szép példája volt ennek a 2003 tavaszán megrendezett ökumenikus ifjúsági találkozó itt, Budapesten, melyen több mint 16 ezer keresztény fiatal tudott együtt örülni és imádkozni.

Ezzel a kegyelemre utaló jövőbeli reménységgel fejeződik be az érseki interjú. Megköszönve a részletes válaszadást, a bíboros érsek úr szolgálatára Urunk áldását kívánjuk, és az első év után még sok esztendőt kérünk, hogy küldetésének eleget tehessen. Ezért imádkozunk a most kezdődő ökumenikus imahéten is. Bizony minden csak kegyelem...

Id. Hafenscher Károly

::Nyomtatható változat::