A vasárnap igéje

Hozzászólás a cikkhez

A só sohasem veszíti el ízét. Megkövesedhet, szétmorzsolódhat, fel is oldódhat, de só marad, és megőrzi jellegzetes ízét. A só megízetlenülése – mint lehetőség – ellene mond a természet törvényeinek.

Ha – valamilyen csoda folytán – mégis előfordulna, természetellenes jelenség lenne. De a természetben nem is fordul elő – és ezt Jézus is jól tudja. Mégis alkalmazza ezt az önmagában ellentmondást rejtő képet, mert éppen azt akarja kifejezni, hogy ami a természetben nem fordul elő, az – sajnos – megesik az ő tanítványaival: lámpás létükre nem világítanak, hanem a sötétség növekedéséhez járulnak hozzá. A megízetlenült só ízét – ha volna ilyen – többé sehogy sem lehetne visszaadni. Ugyanilyen reménytelen a sötétség forrásává lett lámpás, a krisztusi természettel meghasonlott tanítvány helyzete is. „Én vagyok a világ világossága!” (Jn 8,12) – hallhattuk Jézus kijelentését vízkereszt ünnepének evangéliumában. Ezzel Jézus saját természetének lényegét határozta meg. A Hegyi beszédben – mai igénk szerint – tanítványaihoz fordul, és nekik mondja: „Ti vagytok a világ világossága!” Bár a kutatók többsége szerint János evangéliuma jóval később íródott Mátéénál, meggyőződésem, hogy Jézusnak a Hegyi beszédben ránk maradt tanítása nem érthető a János evangéliumában olvasható mondatok nélkül: „Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. (…) Aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (Jn 15,4–5) Ugyanerre utalnak a főpapi imádság közismert szavai is: „hogy mindnyájan egyek legyenek, (…) ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük, és te énbennem, (…) hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,21–23) Minden tanítványban Krisztus természetének kell megnyilvánulnia. Ez a feltétele a Hegyi beszéd teljesülésének. A tanítvány akkor lesz világító lámpás, ha Krisztus lakik benne, és az ő természetének fénye töri át az emberi természet sötétségét.

A krisztusi természet pedig ebben a világban csupa olyan cselekedetben nyilvánul meg, amely betölti a Hegyi beszédnek a mózesi törvény parancsolatait meghaladó követelményét: nem száll szembe a gonosszal, a bal arcát is odatartja annak, aki a jobbat megüti, a felső ruháját sem tagadja meg attól, aki az alsót követeli, két mérföldnyire is elmegy azzal, aki egy mérföldnyi útra kényszeríti, szereti ellenségeit, imádkozik üldözőiért, áldja átkozóit, mindenkor jóval győzi le a gonoszt (Mt 5,38–44). Jézus – amíg a földön járt – mindig így tett, mert természetéből fakadt, hogy másként nem is cselekedhet. A tanítványoknak is így kell élniük, hogy az emberek – látva cselekedeteiket – a menynyei Atyát dicsőítsék.

De hol voltak, és hol vannak a Hegyi beszéd normáit követő, a világ erkölcsi éjszakájában lámpásként világító tanítványok? Az egyház szószékein hangzó szavak – a legsötétebb korszakoktól eltekintve – mindig tükrözték, ma is tükrözik a fényt, bár a tükör gyakran homályos, piszkos, repedezett. A cselekedetek azonban arról tanúskodnak, hogy a tanítványok életében időről időre megvalósul az, ami a természetben lehetetlen. A só nem tud sótlanná lenni, de a tanítványt cselekedetei olyan fekete fényt sugárzó lámpássá tehetik, amelyre semmi szükség. Hiszen a tanítvány is – mint minden ember – a maga természete szerint Krisztus-tagadó és istentelen. Ha Krisztust és a krisztusi természetet száműzi életéből, akkor helyzete olyan reménytelenné lesz, mint a megízetlenült sóé, amelynek ízét semmivel sem lehet visszaadni. Ám Istennek minden lehetséges! Pál apostol ezért állítja elénk példaként Ábrahám hitét, aki „reménység ellenére is reménykedve hitte” (Róm 4,18), hogy Isten teljesíti ígéretét, és megcselekszi vele azt, ami a természet rendje szerint lehetetlen. Mert amilyen kizártnak tűnt, hogy az agg Ábrahámnak és koros feleségének – az amúgy is meddő Sárának – gyermeke szülessék, annyira ellene mond a mi természetünknek, hogy – önmagunk számára meghalva – olyan krisztusi emberré szülessünk újjá, aki Pállal együtt elmondhatja: „többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem”. Nekünk ez bizonyosan lehetetlen, de Istennek lehetséges! A létének értelmével meghasonlott, fekete fényű lámpást Isten újjáteremtő szeretete a világ világosságának hordozó edényévé teszi!

Imádkozzunk!

Mindenható örök Isten, aki egyszülött Fiadat a világ világosságává tetted, hogy a téged keresők benne rád találjanak, akik pedig elfordultak tőled, vele visszatérjenek hozzád: add, hogy mi is eljussunk az Élet forrásához az Úr Jézus Krisztus által. Ámen.

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::