Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Átfordult a másik oldalára, és közben felpillantott az órára: fél hét volt. Ma vasárnap van – állapította meg, és aludt tovább.

Az alvás – ez a vasárnap reggeli alvás – volt a legfontosabb az életében. Egész héten minden reggel fél hétkor erre gondolt: „Majd vasárnap! A másik oldalamra fordulok ilyenkor!” Semmilyen időtöltés nem vonzotta, ha vasárnap reggel korán kellett kelni hozzá. Felesége is tudta ezt, ezért legtöbbször egyedül szervezett programot. Ő legfeljebb később csatlakozott hozzá. „Pista ilyenkor alszik!” – nevettek barátai. Ráadásul most ez az új lakás, fenn a hegyen! Csönd és nyugalom. Az autók és villamosok zaja csak messziről hallatszik ide. A nyitott ablakon csupán a rigók füttyentgetése hangzik be. Amikor felkel a nap, már az se: a madarak ilyenkor elcsendesednek.

Egyszerre felébredt. Nem riadva, szépen csendben. Mégis, valami felébresztette. Igen! Harangszó. Közelről tör be a harangzúgás a nyitott ablakon. Félálomban még emlékszik álmára: édesanyja és édesapja kezét fogva, mint kisgyerek megy a templom felé. Körülötte a régi arcok: család, szomszédok, régen meghalt emberek. Kellemetlen volt az álom. Nem szívesen gondolt életének arra a szakaszára, melyet már lezárt – talán lustaságból, nemtörődömségből. Felgyülemlett benne a bosszúság, hogy miért is ébredt fel? A harang még kondult egyet-kettőt, azután elhallgatott. Fél kilenc volt. Eszébe jutott, hogy egy kis templomot látott a túlsó sarkon. Bizonyára kezdődik az istentisztelet. S most már ébren látta maga előtt faluja templomát, melyet olyan fiatalon kerülni kezdett. Dühösen fordult a fal felé: aludni akart, de mivel nem sikerült, elővette az újságot, olvasni próbált. Valahogy nem tudott magával mit kezdeni. Az újságot máskor délben, ebéd közben szokta átnézni, és most még csak kilenc óra. Mit is fog csinálni? Kényelmesen felkelt, rendbe hozta magát, és kikönyökölt az ablakon. A szomszéd átköszönt hozzá vidáman: „Hogy van az új lakó?” „Sehogy – válaszolta boszszúsan –, az az átkozott harangszó felébresztett.” „A harangszó? Mikor? Én nem is hallottam.” Szép, üde kert mosolygott rá lentről. Fogta az újságot, és lement. Próbált másra gondolni, de csak a kellemetlen ébredés járt az eszében. Mintha tűvel szurkálták volna, amikor újra – még vagy kétszer ezen a délelőttön – megszólalt a harang. Emberek mentek a templom felé, és jöttek vissza. Az udvaron játszadozó gyerekek is vidáman énekelték: bim-bam, bim-bam. Mintha mindenki vidámabb lett volna a harangszó hallatán, de ő nem tudott nyugodni. „Hova is költöztem, hogy nem vettem ezt észre?” – bosszankodott.

Heteken keresztül ment ez így. Fél kilenckor az első harangszó felébresztette. El volt rontva a vasárnapja, mert a hang átbújt a csukott ablakon is, és a paplan alá is behúzódott. Előre félt a vasárnaptól. Az alvás már nem volt olyan csábító, mint eddig. Döntő lépésre határozta el magát. Egy este elment a paphoz. Kétszer-háromszor is körüljárta a templomot és a parókiát, mire be mert csöngetni. Nehezen, szinte dadogva mondta el gondját és kérdését: kell-e olyan korán reggel okvetlenül harangozni? „Hát, az természetes – mosolygott a lelkész. – Soha nem hallottam még ilyet! Hacsak nem figyelmeztetés ez, hogy nem aludnia kell, hanem valami fontosabbat tennie.” „Még mit nem! – gondolta. – Az a vasárnap délelőtti alvás kell az egészségemnek, így bírom csak a hétköznapi felelősségteljes munkát.” De szólni csak annyit szólt: „Köszönöm!” – és ment. Saját fontosságának tudata annyira eltöltötte, hogy nem tudott másra gondolni. Unta ezt a felesége is: „Ugyan! Senkit sem zavar a harangszó, majd te is megszokod hamar.”

De amit az ember nem akar megszokni, azt soha nem szokja meg. Hősünkben is új terv érlelődött. Történetesen régi diáktársa volt a kerületi tanácselnök. Hozzá fordult panaszával, de ő is csak nevetett. „Talán nyugtatót kellene szedned! Soha nem hallottam még olyat, hogy valakit a harangszó zavarjon.” Aztán komolyra fordította a szót: „Természetesen nem lehet megtiltani, hogy harangozzanak. Az egyház és az állam jó kapcsolatát sem ronthatjuk el ilyen, csak egyetlen embert érintő kérés teljesítésével.” „Egyetlen embert?! Ha akarod, produkálok én neked többet is!” – távozott csalódottan, de nem reménytelenül. Kész terve volt. Írást fogalmazott, melyben a környék lakói kijelentik, hogy zavarja őket a vasárnapi harangozás pihenésükben. Szüntessék be tehát, és legyen csend. Hivatkozott a zajártalom elleni védekezésre is. Szép levélpapirosra gépelte a szöveget, és lendületes betűivel elsőnek alá is írta. Kis gondolkodás után pontos címet is biggyesztett hozzá. Esténként volt már feladata: becsöngetett a szomszédokhoz. Ösztönösen nem azzal kezdte, akinek első nap panaszkodott. Volt egy örökké elégedetlen, morgós öregúr a házban, oda ment be. Az öreg hümmögve forgatta a papirost: „Mit akar ezzel elérni, szomszéd?” „Csak azt, hogy többé ne harangozzanak.” „Csak azt?” – örökké bizalmatlan természete valami hátsó szándékot keresett. „Na, hozza majd vissza, ha legalább tíz aláírás van rajta, akkor – bár engem nem zavar – talán én is aláírom.”

Fiatal házaspár lakott a szomszéd házban gyerekekkel. A férfi csodálkozva nézett rá, amikor előadta kérését. „Fél kilenckor? Mi akkor már régen fenn vagyunk, kérem, soha nem zavart fel még bennünket a harangszó. De ha önnek ez kellemetlen – ne múljék rajtunk!” Köréjük gyűltek a kicsik is. „Apa, ne írj alá ilyen kérést – szólt a legnagyobb –, hiszen a harangszó olyan szép!” Innen is eredmény nélkül kellett elmennie.

Az emeleten lakó asszony azt mondta, hogy neki igen nagy szüksége van a harangszóra, hiszen ilyen közelről még akkor is elég elindulnia a templomba, amikor meghallja az első kondulást. A földszinti házaspár meg azért tartotta fontosnak, mert szerettek akkor reggelihez ülni, amikor a harang megszólal. A kerti lakásban megint egy templomjáró családot talált. Ők sem írták alá kérését.

Mégis volt egy-két ember, aki odabiggyesztette nevét az ívre, hogy megmutassa, milyen modernül és racionálisan gondolkodik. Az aláírásgyűjtésnek azonban híre ment, s egy este csöngettek történetünk főszereplőjének ajtaján. A pap állt ott. Az üdvözlő szavak után rá is tért a lényegre. „Tudja, a mi környékünk olyan, mint egy kis falu, s így már híre ment, hogy mit szeretne elérni. Nem tiltakozni jöttem, hanem egyezséget kötni.” „Hogyan?” „Egy hónapig nem húzzuk meg reggel a harangot, akkor jöjjön el, és számoljon be: jobban tudott-e pihenni a harangszó nélkül?” A férfi csodálkozott a lelkész nagyvonalúságán: „Ön jószántából el akarja hagyni a harangozást? Mit szólnak a hívei?” „Megbeszéltük mi ezt – felelte a pap –, nálunk mindenki tudja, hogy mikor van az istentisztelet, ők elviselik, ha nem hallják a harangot. Tudja, a harangszó jelképe annak, hogy imádságunk is úgy száll Isten elé, mint a hang a levegőben. De mi tudjuk, hogy az imádság akkor is célba talál, ha nincs jelkép. És ha egy embert is zaklat, bosszant, rossz érzést támaszt benne, már nem szolgál, hanem árt. Ezért döntöttünk így.” A férfi zavarban volt. Erre nem számított. Bár diadalt érzett, mégis valami furcsa szorongás volt benne. „Szóval egy hónap múlva várom” – búcsúzott a lelkész.

A következő vasárnap hamar eljött. Hősünk már szombaton este azzal a jó érzéssel feküdt le, hogy nyugodtan alhat, nem fognak harangozni. Őszbe hajlott az idő, az ablakot se hagyták tárva-nyitva, nem is ragyogott a nap, mégis felébredt fél kilenc előtt. „Ej, majd megszokom újra a csendet” – morogta a fogai között, és az újságért nyúlt. Nem tudott tovább aludni. Egy hét múlva arra gondolt, hogy milyen sok mindent elvégzett, amikor felkeltette a harangszó. A napja is sokkal hosszabb volt. Tulajdonképpen van értelme a sok alvásnak? A harmadik vasárnap örült, hogy nem alszik tovább, és megkereste a könyvespolcon szülei mélyen elásott énekeskönyvét. Felidézte a régi szövegeket magában. A negyediken pedig már nyolc órakor felöltözve állt, hogy elmenjen a templomba. Nem volt benne bosszúság, inkább egy kis megkönnyebbülést érzett: „Húzassa meg, lelkész úr, azt a harangot! Az én szép vasárnapi álmaimnak vége. Felébredtem!”

Bencze Imréné

::Nyomtatható változat::