e-világ

Hozzászólás a cikkhez

Emlékezetes, hogy az európai uniós népszavazáskor a történelmi egyházak egyértelműen az igen szavazatra biztatták a híveiket.

Ez az állásfoglalás azért is jelentős volt, mert néhány évvel korábban, amikor a NATO-ba való belépés volt a népszavazás tétje, az egyházak, bár a népszavazáson való részvételre buzdították a híveket, mégis kinek-kinek a lelkiismeretére bízták a döntést. Az egyházi vezetők személyes megnyilatkozásai akkor is többnyire a belépést támogatták (valahová tartozni kell, és jó dolog, hogy erről magunk dönthetünk – hangsúlyozták), de ez egy katonai szervezet esetén soha nem lehet egyértelmű. Az uniós tagság melletti érvek viszont az ezeréves Szent István-i tradícióktól kezdve a jelen realitásokig terjedtek.

Bár van egy határnap, 2004. május elseje, amikor a csatlakozó ország minősítést a tagország státus váltja fel, nyilvánvaló, hogy egy folyamat részesei vagyunk, leszünk további kilenc európai nemzettel együtt. Időt kapunk a tagság, az új létforma tanulására. Ennek leginkább látványos, mindenki számára kézzelfogható mozzanata lesz, amikor – a jelen helyzet szerint legkorábban 2008-ban – csatlakozunk az euróövezethez, és nálunk is az uniós pénznem lesz a hivatalos fizetőeszköz. Ahogy közeledik a belépés időpontja, sokasodnak a kérdések. Egyre többször vetik fel, mit jelent az egyházak, a hívek számára az uniós tagság, változik-e valami ezen a téren. Jogos a kérdés. Bár nyilvánvaló, hogy az Európai Unióhoz való tartozás elsősorban politikai, jogi, gazdasági tartalommal bír, de az is bizonyos, hogy – többnyire előre nem látható, nem tervezhető módon – az élet minden területére kihat majd. Ami a gazdasági oldalt illeti, az a remény (és valójában ez volt a belépés szinte kényszerű, kötelező indoka), hogy ily módon felzárkózunk kontinensünk fejlettebb, nyugati feléhez, amellyel szemben – a 20. század világháborúinak, diktatúráinak következményeként – évszázados a lemaradásunk. Helyreáll a 19–20. század nemzetállami trendje előtti helyzet, Európa egysége, a munkaerő szabad vándorlása, jelen esetben a demokratikus jogelvek érvényesülése.

A kételyek, az aggályok elsősorban nem is itt, hanem a humán szférában, főként a kultúra, a nyelv és valamennyire az egyházi élet vonatkozásában jelentkeznek. Nem hígulnak, oldódnak-e fel nemzeti sajátságaink, értékeink az európai kohóban? – kérdezhetjük.

Erre az adekvát válasz az – s ennek megvalósulása tőlünk függ –, hogy Európa politikai-gazdasági egységének a kulturális sokszínűséggel kell ötvöződnie. Nem az európai uniós tagság, hanem a globalizáció egyik vadhajtása, az uniformizált, silány amerikai „tömegkultúra” eluralkodása, a Big Brother és a Való Világ életszemlélete, vonzása jelenti az igazi fenyegetést. Elemi lehetőségünk és érdekünk a nemzeti kultúra ápolása, értékeinek közvetítése az új nemzedékek számára.

Gondoljunk csak a reformáció 16. századi gyors terjedésére! Ez is azt üzeni a mának, hogy az európai egység valójában visszatérést jelent egy természetes eszmeiséghez. Az egyházi élet nem ismerte és nem ismeri az országhatárokat. Az evangélium üzenete egyetemes üzenet. Előnyös számunkra az is, hogy – bár ennek sok nyomorúságát is megszenvedtük – vegyes vallású országban élünk, és az ökumenizmus terén jelentősek a tapasztalataink, erős az elkötelezettségünk.

Bár eddig is örvendetesen gazdagok voltak az egyházi és a testvér-gyülekezeti kapcsolatok, találkozások, bizonyos, hogy az európai uniós tagság további gazdagodást hoz majd itt is. Hasonlót várunk az ökumenikus kapcsolatok terén is. Reménység szerint itt is érvényesülhet majd a kívánatos egyensúly. Minden felekezet számára fontos marad, fontos lesz megőrizni kegyességi gyakorlatát, hitélete sajátságait, de ez az értékőrzés nem mond ellent az ökumenizmus fejlesztésének, annak a gondolkodásnak, hogy azt keressük, azt erősítjük, ami összeköt.

Sokan feltehetőleg csalódásként élik meg, hogy az uniós alkotmány preambulumába a jelek szerint nem kerül be az Európa keresztény gyökereire történő utalás. Örültünk volna ennek, de be kell látnunk – túl az ellenvetések akceptálásán –, hogy valójában nem ez a leglényegesebb. Nem a múlton van a hangsúly, hanem a jövő a kérdés: Európa jövője. Megmaradnak, gyarapodnak-e a holnap Európájában az egyházak, figyelnek-e majd szavukra az emberek, messze hangzik-e az evangélium üzenete, megtelnek-e ismét – és nem csak a nagy ünnepeken – a templomok? Az egyház mint intézményrendszer jövője egyelőre stabilnak látszik, ám kérdés, hogy mennyire határozza meg majd a társadalmat, az emberi együttélést az evangéliumi értékrend. Az Európai Uniótól többek között a két nagy nyomorúság, a szegénység és a betegség elleni küzdelem sikerét várjuk. Ez azt is jelenti, hogy egyre inkább, egyre több ember számára realitás lesz a minőségi élet lehetősége.

Ma divat – több szempontból is – megosztott országról beszélni. A legnagyobb különbség, megosztottság az Istenhez fűződő viszonyban jelentkezik. Hogy mennyien lesznek azok, akik számára a krisztusi két nagy parancsolat, az Isten iránti és a másik ember terheit vállaló szeretet jelenti majd az iránytűt – 2004-ben, az Európai Unióban is ez az igazi kihívás.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::