A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Nyolc év távlatából is telitalálatnak tűnik a Szélrózsa elnevezés. Ezt a nevet kapta ugyanis 1996-ban az akkor első ízben megrendezett országos ifjúsági találkozó. A hazai protestantizmus életében úttörőnek számító, fesztiváljellegű rendezvényre az idén immáron ötödik alkalommal került sor, ezúttal egy igen jó adottságokat biztosító tatai kempingben, az Esély Budapest Alapítvány táborában. A résztvevők most is a szélrózsa minden irányából és változatos módon érkeztek: vonattal, gépjárművel vagy éppen egy ötven kilométeres túrát végiggyalogolva.

A szóösszetétel első tagja nemcsak a kánikulát itt-ott némileg enyhítő szellőre utal, hanem a bibliai rúahra, illetve pneumára, amely az Ó-, illetve az Újszövetségben Isten Szentlelkét jelöli. Az elnevezés utótagja, a rózsa utalhat akár a Luther-rózsára is, jelezve, hogy a találkozó az evangélikus egyház palettáján jelent egy rendkívül élénk színt.

Milyen képet mutatott egyházunkról és ifjúságáról az idei Szélrózsa találkozó? Találónak bizonyult a témaválasztás: A világ világossága. Az evangéliumokban ugyanis két összefüggésben is szerepel ez a kifejezés. János szerint önmagára tekintve mondja Jézus: „Én vagyok a világ világossága”, a Máté szerinti Hegyi beszédben viszont tanítványairól jelenti ki: „Ti vagytok a világ világossága”. Ennek nyomán a Jézussal való közösség, valamint a világban vállalt küldetés gazdag metaforája ez a cím. A mottóban jelzett világosság különféle megnyilvánulásairól szóltak a délelőtti főelőadások, és ennek jegyében folytak az áhítatok is. A korábbi találkozókhoz képest talán színvonalasabb énekek – köztük Csorba István karnagynak a találkozóra komponált művei – is gyakran utaltak a világosságra. A nemverbális kifejezésmód jegyében születtek azok a kiállítások, amelyek a mögöttünk hagyott évszázad fény- és árnyoldalait mutatták be. Az egy-egy ifjúsági kör által készített ötletes installációk egyrészt a „fényszórókat” mutatták be, másrészt egy „sötétkamrát” állítottak elénk. A fényszórók között nemcsak Albert Schweitzer, Dietrich Bonhoeffer, Martin Luther King, Teréz anya és Sztehlo Gábor szerepelt, hanem a legutóbbi Szélrózsa óta tragikus körülmények között meghalt Andorka Eszter is. A „sötétkamra” pedig azokat a diktatúrákat mutatta be, amelyek az egyén és a társadalom életét megnyomorították. A kreatív megvalósítás jelentős értéke volt az idei Szélrózsának!

Kiemelten kell szólni a találkozó lelkiségéről. A nagyszínpadnál tartott reggeli áhítatok igen sok fiatalt voltak képesek megszólítani egyidejűleg. Hol egy ifjúsági kör, hol az egyetemi gyülekezet, hol a Mevisz bárkásai tartották kézben ezeket a tartalmas alkalmakat. Az esti elcsendesedésre pedig egyszerre több helyszínen volt mód: a tábor legkülönbözőbb helyein gyűltek össze csoportok közös igehallgatásra, imára, éneklésre. Hagyományosan vonzónak bizonyult az úgynevezett csendsátor, ahová el lehetett vonulni a fesztivál lüktető zaja elől. Itt nemcsak elcsöndesedésre, imára és olvasásra nyílt lehetőség, hanem egy-egy lelkigondozóval folytatott – akár életmentő – beszélgetésre is. Akik akartak, ifjúsági vezetőkkel, lelkészekkel, sőt akár rövidnadrágos püspökökkel is válthattak néhány őszinte szót.

Az idei Szélrózsa a záró istentiszteleten érte el a lelki csúcspontot. Forma és tartalom, ige és szentség, szó és metakommunikatív kifejezésmód, komolyság és derű csodálatos egységbe fonódott azon a vasárnap délelőttön.

A közösségépítést szolgálta a mindig tömegeket vonzó táncház, valamint a sokféle sportolási lehetőség. Az igazi az volt, amikor egy-egy ifi szurkolótáborrá forrott össze, hogy a foci-, a kosárlabda- vagy éppen a röplabdapályán küzdő társait – közöttük talán lelkészét – buzdítsa. Szüleikkel együtt külön program – és színházi előadás – várta a legkisebbeket, valamint sokakat vonzottak a kézműves-foglalkozások, a könyvbemutatók és a filmvetítések is. Szinte állandóan tele volt a KIE-kávéház is: az ide betérő fiatalok nemcsak egy pohár üdítőt, hanem törődést és bátorítást is kaphattak. Az utolsó tatai órák egyik igazi meglepetéseként a résztvevők kézhez kaphatták a Stég című ifjúsági lap hősies munkával és rendkívüli gyorsasággal elkészült legfrissebb számát.

Egy ilyen fesztiválhoz elválaszthatatlanul hozzátartoznak a koncertek. Számos hazai, sőt külföldi híresség mellett szárnyaikat bontogató, hangjukat kereső ifjúsági csoportok is színpadra léphettek. Minden ellenkező híreszteléssel szemben korántsem csak könnyűzenei koncertekre került sor, hanem rendkívül színvonalas komolyzenei előadásokra is. Az persze több mint sajnálatos, hogy egyiken-másikon nagyon kevés érdeklődő volt jelen, vagy hogy a kintről jövő dübörgő zene olykor elnyomta a hegedű vagy a cselló hangját.

Az idei Szélrózsa nagyon sok szellemi energiát szabadított fel. Jó volt látni, hogy milyen gördülékenyen megy a szervezés, jóllehet egy ilyen tömegrendezvény óriási odafigyelést, rengeteg előkészítő munkát és leleményt igényel. Egyházunkban egyre inkább körvonalazódik egy olyan „logisztikai csapat”, amely magas színvonalon meg tud oldani ilyen feladatokat. Elgondolkoztató, hogy a „csapattagok” legtöbbje önkéntes, így aztán nem munkaköri kötelességként, hanem szabadidejét feláldozva teszi a dolgát. Öröm volt látni, hogy milyen sok szervező mutat igazán ígéretes vezetői erényeket.

Ebben az összefüggésben a közel kétezer Szélrózsa-látogató mellett említést kell tennünk a „részt nem vevőkről”. Nem azokra gondolok, akik nem jöttek el, nem is azokra a kevesekre, akik inkább a sátorban szundítottak egy-egy előadás vagy áhítat alatt, hanem azokra, akik önfeláldozó módon maradtak távol a programokról. Igen sokan a regisztráción, az információnál az elsősegélyhelyen töltötték a napot annak érdekében, hogy mások feltöltődhessenek, vagy önfeledten ki tudjanak kapcsolódni. Ugyancsak szólni kell azokról a kísérőkről, akik egy-egy mozgássérült résztvevő mellett töltötték szinte az egész országos találkozót: segítettek a kísérésében, öltöztetésében, mosdatásában és etetésében, olyan áron is, hogy ezáltal sok vonzó programról – vagy éppen a nyugodt pihenésről – le kellett mondaniuk. Az embernek az az érzése, hogy a Mevisznek ezt a munkaágát, a Bárkát, egyházunk közvéleménye még mindig nem ismeri és nem értékeli eléggé. Pedig nekik – és minden jó szándékú kísérőnek – köszönhető, hogy a Szélrózsákon rendszeresen megvalósul az elesettek és hátrányos helyzetűek integrálása, krisztusi szellemben való elfogadása. Csak remélni lehet, hogy a szolidaritásnak és az önfeláldozásnak ez a kevés kovásza az egyház és a társadalom egészét átjárja.

Sok áldás jellemezte a tatai Szélrózsát. A tudósítóban megfogalmazódott azonban néhány kérdőjel is. A címben is említett szójátékkal élve azt lehet mondani, hogy nemcsak „szélrózsaszirmokon” jártunk, hanem bizony akadt néhány tövis is. A legfájdalmasabb ezek közül az a felismerés, hogy gyülekezeteink többségében alig vagy egyáltalán nem folyik rendszeres ifjúsági munka! Ezzel is magyarázható a nyári konferenciákra jelentkezők létszámának drasztikus csökkenése. Bármennyire is színvonalas programot, szívet-lelket melengető élményt kínál a rendszeresen visszatérő Szélrózsa, a fiatalokkal való évközi törődést, a hetenkénti gyülekezeti ifjúsági órákat semmi sem pótolhatja. Jézus a világ világossága. Ránk azonban sokszor még a félhomály a jellemző. Ennek a helyzetnek a felmérése azonban már a Szélrózsát követő időszak feladata. Ha a gondokkal is őszintén szembenézünk, akkor legközelebb talán még több lesz a szirom.

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::