A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Előző éjszaka még a Láthatatlan Színház révészei hajóztak a fiatalokkal ott, ahol délben nyolckezes zongoradarabokat adott elő négy nem látó művész a világosságról szóló prédikációkon „edződött” fiataloknak. Bár a Szélrózsa komolyzenei koncertjein általában több széksor is üres maradt, az Ungária kvartett bemutatkozását még az előtérből is hallgatták.

A zongoranégyest 1991-ben alapították. Az együttes az Európa-szerte ismert vak pianista, Ungár Imre iránti tiszteletből választotta nevét. Tagjai (Farkas Mátyás, Lakatos Tamás, Magyar Csaba, Németh Tamás) zenetanárok, akik korábban a vakok Homérosz kórusában énekeltek együtt. Jelenleg Szegedről, Mosonmagyaróvárról és Budapestről járnak össze kéthetente próbálni.

Délidőben tartott hangversenyükön több évszázad muzsikájából adtak ízelítőt, a barokk művektől a kortárs komolyzenéig. Az egyházi találkozó áhítatához méltó kezdet volt Bach korálfeldolgozása (Krisztus Urunk a Jordánhoz jött), majd a 147. korál híres zárókórusának (Jézus az örömöm) négykezes átirata.

A Sevillai borbély nyitánya után pillanatok alatt vidám hangulatot varázsoltak a terembe báli muzsikával és Brahms három magyar táncával. Felcsendült Csajkovszkij Dal szöveg nélkül című darabja, majd Bizet két szvitje.

Az együttes nagyszerű játékát bizonyítja, hogy a közönség élvezettel hallgatta a kissé bizarr hangzásvilágú, kortárs műveket is. Székely Balázs – kifejezetten a négy pianistának írt – darabját, A madárijesztő hattyúdalát a hallgatóság kérésére kétszer is eljátszották. Horváth Balázs művét (Salvador Dali grimasza, amikor megfestette…) pedig olyan átéléssel interpretálták, mintha maguk előtt látnák a szürrealista festő képeit. Műsorukat két polkával zárták volna, a közönség kitartó tapsa arra ösztönözte őket, hogy eljátsszák Hacsaturján virtuóz kardtáncát is.

A darabok megszólaltatása igazi csapatmunka volt. A koncertlátogatók megtapasztalhatták, miként hangolódnak egymás hullámhosszára a kamaraegyüttes tagjai, hogy mindig egyszerre szólaljon meg a harmónia. Ennél azonban még tanulságosabb volt, hogy a muzsikusok szinte egyfolytában mosolyogtak. Sötét szemüvegen át is vidám arccal fordultak a közönség és egymás felé. Ezzel pedig példázták az egyik esti áhítatban elhangzottakat: bár lehet előttünk sötétség (egyeseknek akár egy egész földi életen át), a lényeg, hogy tudjuk, a felhő fölött süt a nap.

L. J. Cs.

::Nyomtatható változat::