Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A mai evangélikus fiatalok aligha tudnak arról, hogy az 1940-es évek nagy lelki ébredésének idején egyházunkon belül létrejött egy gnosztikus jellegű mozgalom is. Tagjai nem szakadtak el az egyháztól, de közösségi életüket teljesen elkülönülten élték. Ők voltak az úgynevezett „ágostonosok”. Magukat Isten kiválasztott, szent népének tartották. Magát az egyházat megvetették és támadták. Róluk szól Oravecz Mátyás Másvilág című – közelmúltban megjelent – regénye.

Az ágostonosok névadója, majd egyre inkább „bálványa” Ágoston Sándor mérnök volt. (A regényben Illés Áronként szerepel, találóan jelezve a főhős „családban” betöltött szerepét és funkcióját.) A maga szabta szabály szerint lelkész semmiképpen nem lehetett mozgalmának vezetője. Voltak ugyan ágostonos lelkészek az egyházban, de teljes engedelmességgel tartoztak a mindenkori lelki vezetőnek. Esetenként – a szó szoros értelemben – megalázták őket, hogy el ne felejtsék, hol a helyük.

Oravecz Mátyás tényregénye pontosan tükrözi, és érzékletesen adja vissza ennek a társaságnak a szellemiségét és gyakorlatát. Találó jelzői, jellemábrázolásai olyan atmoszférát teremtenek, amelyben az olvasó könnyen átéli a cselekményt, és szinte részesévé válik.

A regény felzaklatott, de egyúttal meg is erősített az évtizedek alatt szerzett tapasztalataimban. Diákként magam is átéltem a Vas utca 2/c-ben Ágoston Sándor és – a regényben Kónyai Nándor néven szereplő – lelkész-segédjének „rohamát”. Több mint egy órán át bombáztak „Istentől kapott látásaikkal”, és igyekeztek egyúttal nevetségessé tenni az én úgymond „naiv” hitemet, vagyis azt az evangéliumot, amelyet egy ébredési körben megismertem. Két konferenciájukon is szolgálatra kértek fel, de nem tudtak meggyőzni igazuk felől. Oravecz könyvét olvasva hálát kell adnom Istennek azért a belső tiltakozásért és ellenállásért, amely akkor bennem munkált.

Ezt a mozgalmat mindenekelőtt a kiválasztottság tudata jellemezte, továbbá a központi személytől való feltétlen függés, a szellemi elnyomás és erőszak, a vezető elit kivételezettsége, illetve – bizonyos kérdésekben – a destruktív szemlélet és magatartás. A regény emberi sorsokon keresztül mutatja be a közösség eme szektás vonásait.

Az ágostonosok tanítását a regény nem részletezi, azzal nem is polemizál, de érzékelteti „rendkívüli voltát”: Illés Áron mintegy isteni kinyilatkoztatásként kapja és adja tovább a gondolatait, amelyeket csak az arra érdemesített beavatottakkal volt szabad közölnie. Amikor egyik ágostonos lelkészkollégám – akivel majd három évtizedig egy egyházmegyében szolgáltam – megtudta, hogy ismerem Ágoston Sándornak a Pénzt vagy életet című írását, akkor nem a véleményemre volt kíváncsi, hanem arra, hogy miként jutottam hozzá! A közösség ugyanis disznók elé nem vetheti a gyöngyeit. (Mt 7,6)

Egyszerűen megdöbbentő az a vakság, amellyel ezt az önkényeskedő embert szolgálták a hívei. A személyi kultusz érthetetlen függőséget és kiszolgáltatottságot teremtett a közösségben. A regény ebben nem túloz. Egy beszélgetés alkalmával – korábban említett lelkészkollégám – nyersen gúnyolódott a megtérteken és az evangélizáció ébresztő szolgálatán. Megkérdeztem tőle: ha ennyire kétségbe vonja a megtérés lehetőségét, akkor egyáltalán van-e olyan ember, akiről mégis elmondhatjuk, hogy megtért? Meglepetésemre könnybe lábadt a szeme, fátyolossá vált a hangja: „Igen! Egyvalakit ismerek, aki valóban megtért” – mondta. Szavai szinte elcsuklottak a meghatódottságtól. Meghökkentem. Tudtam, hogy Ágoston Sándorra gondol.

A mozgalomhoz tartozó csoportokban állandó téma volt a bűn ostorozása. Ha valakire a legkisebb árnyék is vetült, nyilvános vegzálásnak volt kitéve. Meglepő módon ezek a tökéletességre törekvő emberek ilyenkor a lehető legdurvább, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illették a „vádlottakat”. „A megszégyenítés itt a nevelés legcélravezetőbb isteni eszköze” – fogalmazza meg a regényíró – ironikusan – a véleményét.

Anakronisztikus jellemzője volt a „családnak” a feltétlen férfiuralom.

„A nő azért van, hogy háztartást vezessen, és gyereket szüljön” – summázta a vezető a közösség „hivatalos” tanítását. Nem kevésbé volt meghökkentő a vezetők kivételezett helyzete sem. A regény végén az író erről – a külföldről hazalátogató – Matej Kováccsal mondatja el a véleményét: „Eltartatják magukat, parazita módon élősködnek egy maroknyi félrevezetett ember nyakán. Bűnösen kufárkodnak egy csoport akaratától is megfosztott embernek a testével, lelkével. Uralkodnak, uraskodnak és kisistenkednek.”

Oravecz Mátyás zárszavában ezt írja: „A regény célja nem a közösség nyilvános lejáratása, inkább hogy tagjai (volt tagjai) a szembesülés útján feloldást nyerjenek, s a kívülállók számára tanulságul szolgáljon.”

A könyv majd fél évszázada kéziratban porosodott az író fiókjában. Ennyi idő után valóban nem lehet szó a közösség lejáratásának a szándékáról. Különösen akkor nem, amikor a mozgalom ma már csak romjaiban létezik. Tanulságokkal azonban csakugyan szolgál!

Nekem két ige jutott eszembe a könyv elolvasása után. Ebben a mozgalomban bebizonyosodott, hogy „az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít” (1Kor 8,1); de valósággá vált az is, amitől pedig Pál is óvni szerette volna a korinthusiakat: „mert eltűritek, ha valaki leigáz titeket, ha valaki élősködik rajtatok, ha valaki zsákmányul ejt titeket, ha valaki hatalmaskodik rajtatok, ha valaki arcul üt benneteket.” (2Kor 11,20)

Id. Pintér Károly

::Nyomtatható változat::