Keresztény szemmel

Hmmm...

Hozzászólás a cikkhez

Ülök a tévé előtt, és nézem futballválogatottunknak a horvátok elleni vergődését. Az eredményt tudjuk, nincs is kedvem újra leírni. Nem is tudom, miért, újabban szívesebben nézek kézilabdameccset vagy vízilabdát. Élmény Kiskőrösön egy férfi kézilabdameccs. Mert ők a mieink, a mi csapatunk. S mert jól játszanak, értünk dobnak be apait-anyait.

Egyetlenegy horvát nyelvű mondatot tanultam meg annak idején egy horvát ismerősömtől. „Uboj, uboj za narod szvoj” – vagyis „harcolj, harcolj a népedért”. Ezt zúgta a horvát szurkolótábor akkor is, amikor elpáholtak minket. És így szurkol minden más meccsen is. Gondolom, horvát szomszédaink számára egy sportsiker a haza, a nemzet sikerét is jelenti egyben. A horvát sportolók feltehetőleg kicsiny és viharvert hazájukért, nemzeti büszkeségükért küzdenek. A mieink meg a várható és meg nem szolgált milliókat látják a szemük előtt? Nem tudom, és ezért is a kérdőjel. De lehet, hogy ebben a feje tetejére állt világban, ahol röstelljük énekelni a himnuszunkat, ahol saját liberális médiánk szinte naponta ostoroz minket még az egészséges nemzeti öntudatunk miatt is, ahol lesovinisztázzák azt, aki büszke a magyarságára, meg-megújuló hévvel antiszemitizmussal vádolják azt, aki csak a helyén szeretné látni nemzeti érdekeinket-értékeinket – ott nem is várhatjuk el, hogy sportolóink a hazájukért (is) küzdjenek. Miért kell elhallgatni, netán még szégyellni is magyarságunkat, ünnepségen csupán „meghallgatni” nemzeti imádságunkat? Kell-e jobb doppingszer egy sportolónak, mint hogy a hazájáért, népe dicsőségéért harcolhat?

Ülök a tévé előtt, és nézem a megrázó képsorokat a legújabb állatkínzásról. Valahol egy faluban valaki brutális módon megkínzott egy igen értékes fajtatiszta kutyát. Kétség nem férhet hozzá, törvény nélkül is elítélendő minden hasonló, állatokkal szemben való kegyetlenkedés. Jó, hogy van ez az állatvédő törvény. Hiánypótló, szükség volt rá. De mi lesz az emberekkel? Nem kéne valami szegényvédő vagy öregembervédő törvényt is hozni végre már?

Miért téma a megsanyargatott kutya és miért nem téma a pénzét kuporgató kisnyugdíjas? Ki védi meg a tanyákon élő öregeket, a pesti belvárosban tengődő mamókákat, akik a csirkenyakat is jól megszámolják a hentesnél, és szégyenkezve mondják: „A cicámnak lesz”? Az ember talán nem ér annyit – még ha szegény meg is öregedett – mint egy kutya vagy egy macska?

Hallgatom a tévé riporterének elcsukló hangját a kutyanyomorúság láttán. Erka néni meg valahol egy tanyán éppen eloltja a villanyt – múltkor is csak nehezen tudta kifizetni a villanyszámlát. A meleg dunyha alatt – mert fűteni nem tud – öreg Sokol rádióját hallgatja (hozzágumizott laposelem adja az energiát), s csendesen elalszik. És nem hallja már, amikor a hírekben elhangzik a vezető politikus szájából: Magyarország lakossága ma jólétben él...

Megyek a városban és látom, hogy napról napra nő a kiskőrösi Tesco. Megállok, nézem a nagy nyüzsgést, mennyi ember, mennyi gép, ahol minap még a cirkuszsátor állt, most parkoló van, típuskockaház kéklik a zöld fű helyén. Valóban imponáló ez a tempó, a tervek szerint három hónap alatt elkészül. Persze, van rá pénz, és szorít a határidő. S szerte az országban, fővárosban, másutt, gombamód nőnek ki a bankok, irodaházak üveg-fém palotái a földből, új meg új áruházak nyílnak.

Beleborzongok. Ez lenne az új világ? Amire vágytunk? Ezek itt ilyen tempóban épülnek, amott pedig egy-egy új templom, iskolai tornaterem, kulturális létesítmény küzdelmes munkával, kunyerálással sokszor éveken keresztül épülget.

A KIE balatongyöröki keresztény ifjúsági konferencia-központja 2001 óta készül, épülget. Egy jó cél érdekében, mert nem adhatjuk föl meggyőződésünket, hogy nemcsak a bankoké és a konzumszemléleté a jövő. S milyen nehezen épül, mennyit kell még kéregetni, mennyi fejest kell még körbeudvarolni! És mennyi pályázati elutasításban kell még részesülni! De egyszer majd elkészül, mert az effajta épületeket az Úristen építi. Ezeket a téglákat imádságmalter köti össze. S a közösség ereje, amely erősebb a pénz, az anyagi érdek ragacsánál.

Csak nézek ki a fejemből, és bátorítom magam. Legalább van miért élnünk. Ami felborult, azt újra a talpára állítani. Rossznak nevezni azt, ami valóban az. S utat mutatni, megmutatni a jót.

Lupták György

::Nyomtatható változat::