evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Lapunk szeptember 5-i számában örömmel olvastam Szebik püspök urunk rövidre fogott és közérthető cikkét. Hadd folytassam gondolatát szerény kiegészítő megjegyzéssel a mégsem ünneptelen félév dolgában.

Mi, magyar evangélikusok a Lutheren túllépő református testvéreinkkel sorsközösségben elfelejtettük, hogy Jézus születése előtt hat hónappal született útegyengetője, Keresztelő János (Lk 1,36), akinek napját ennek megfelelően a nyári napfordulón ünnepli a világ kereszténysége. „Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.” (Jn 3,30; Károli-fordítás) Persze a Szent Ivánná tett nap és éj krisztianizált ősi elemei felüthetik fejüket, és túlburjánozhatnak pogányságba. De „Baptist” nem evilági méltóságos urak szolgája volt, hanem nagyobbé: a Legnagyobbé!

Ugyancsak a napévhez, az őszi napéjegyenlőséghez kapcsolódik egy elfelejtett ünnepünk, amelyről Budaker Oszkár professzor még a negyvenes években írt a Keresztyén Igazságban. Ekkor egyenlőként áll szemben a világosság és a sötétség, s az egyház (ha nem lett a hamis felvilágosodás áldozata) ekkor gondol Mihály angyalfejedelemre (Dán 12,1 kk. Jel 12,7 kk.), akinek neve nyelvtanilag kérdő mondat: „mi-ká-Él?”, azaz „Quis ut Deus?” – „Kicsoda olyan, mint Isten?” (Nem pedig „Istenhez hasonló”, ahogyan félreértelmezésével 1990 táján találkoztam.) Ekkor adunk hálát a ránk vigyázó, vele együtt értünk készenlétben álló vagy cselekvő mennyei seregekért. De mi bizony az úrvacsorai nagy imádságban csak az „előrement szentekre”, a hitben elhunytakra gondolunk, mikor a mennyei seregekkel együtt dicsőítjük a Seregek Urát. A Biblia szerint az angyalokat nem imádjuk, hozzájuk nem imádkozunk (Jel 22,8–9), de segítségüket kérjük Istentől, mint Luther is reggeli és esti imájában a Kis káté végén.

Püspök urunk cikkével egyetértve hadd fejtsem ki röviden, hogy Krisztus népének kimagasló tagjaira szabad és hasznos tisztelettel, illetve – hasonló állapotban, avagy helyzetben – példaképként tekinteni, de nem kérve (Krisztus egyetlen közbenjáróságát sértve!) az elhunytaktól segítséget. A földön élő testvéreink segítségét és imáját kérhetjük (mint az apostolok is tették), de nekik oltárt nem állítunk. – Zwingli híveinek és a racionalizmusnak a befolyásával szemben 16. századi magyar evangélikus helyi zsinatok még megtartották az „evangéliumos szentek” ünnepeit.

A mai, túl modern ember vagy rest komolyan gondolkozni szellemi-lelki, nem e világból való, de hatásukban e világban is észlelhető jelenségekről (mert bár nem istentagadó, de anyagimádó a belédiktált materializmus után), vagy inkább hallgat rövidlátó lélekgyógyászokra, elmeszakértőkre, démonival kacérkodó parafenoménokra meg a mélységbe (Jel 9,11) gurító gurukra. Ha túl modern testvérünk az egyháztól nem kapja meg az elfelejtett igazság kincsét, helyette máshonnan olyan nagy erejű, drága gyűrűt kap, mint egy milliomos nagybácsi az egyetlen örökös unokaöcstől, amely a benne levő rádium rákkeltő kisugárzásával mihamar a sírba visz. Ez pedig a mi felelősségünk!

Dr. Zsigmondy Árpád (Budapest)

::Nyomtatható változat::