Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Valdens teológus Sopronban

Nincs nagyobb úr a frissen érettségizett városi fiatalembernél. Tudták ezt a soproni evangélikus teológián is, így a felsőbb éves hallgatók - vagyis az "atyák" - sok mindent kitaláltak, csak hogy letörjék az ifjú titánok - azaz a "gólyák" - szarvát.

Történt pedig, hogy megérkezett az elsős a soproni GYSEV-állomásra. Két keze tele a mindenféle földi jóval megrakott csomagokkal, amelyek a távoli otthonra emlékeztették volna - leginkább persze a gyomrát. Az állomáson már várta a segítőkész felsőbb éves, hogy elkísérje a rég áhított felsőoktatási intézménybe.

• Szervusz! Köszöntelek Sopronban, leendő iskolavárosodban! Én fogom neked megmutatni a teológiát. Segítek vinni ezt a kisebb táskát.
• Ó, köszönöm, igazán rendes tőled... - és már mentek is. Egyenesen fel a Lővérekbe, amelynek megmászása még bőrönd nélkül is meglehetősen megerőltető... A tetőre érve aztán így szólt a felsőbb éves az egyre idegesebb elsőshöz:
• Látod azt a nagy háztetőt?
• Igen.
• Na, az a GYSEV-állomás, ahová megérkeztél a vonattal. És nem messze tőle azt a nagy épületet is látod?
• Igen.
• Na, az meg a soproni evangélikus teológia, ahová járni fogsz! Mehetünk lefelé.

Az ilyenek - mondhatni - a hétköznapi esetek közé tartoztak. Ám a legemlékezetesebb történet Ponicsán Imre volt kiskőrösi lelkész nevéhez fűződik, aki ugyancsak Sopronban volt teológushallgató. 1937-ben egy kissé megnyújtotta a nyári szünetet: valamiért tovább maradt Rómában (talán az ösztöndíj, talán a nyaralás volt a kelleténél hoszszabb, ki tudja?), és sürgönyözött az egyik teológustársának, hogy ugyan írassa már be őt a következő tanévre. A hálóban szó szót követett erről a tervről, majd az atyák kisütötték, hogy a következő mesét adják be a gólyáknak: "Nemsokára jön egy olasz valdens teológus kolléga, akit megfelelő módon kell fogadni." Kiderítették, hogy az elsősök közül valaki érettségizett olasz nyelvből. Őt bízták meg az üdvözlőbeszéd megírásával. Egy másiknak zenei képesítése volt. Nagyon jó! Ő tanítja be az elsőévesek énekkarának az olasz fasiszta induló, a Giovinezza négyszólamú változatát. Meg is indultak a próbák; mindenki nagy lázban égett az olasz kolléga miatt, aki egy szövetséges ország polgáraként fog ideérkezni. Ne feledjük: a II. világháború küszöbén vagyunk! Mielőtt a vendég megérkezett volna, a teológusifjúság kivonult - az ugyancsak beavatott professzorokkal együtt - a GYSEV-állomásra. A soproni cívisek - mindezt látván - szintén odakíváncsiskodtak. A tömeg nőttön-nőtt. Amikor a szolgálatos rendőr észlelte, hogy mi készül, betelefonált az őrszobára, így tíz perc múlva megjelent egy szakasz biciklis rendőr, fehér kesztyűben. Rögtön intézkedtek, kordont állítottak. Amikor az állomásfőnök felfigyelt minderre, gyorsan fellobogóztatta a pályaudvart.

Mindeközben egy egyik atya elutazott Szombathelyre, hogy ott elébe menve Ponicsán Imrének, tájékoztassa őt a rá váró ünnepségről. A vonaton mindent meg is beszéltek. Kópházánál aztán előrementek az első osztályú kocsiba, mert mégiscsak úr az úr, ugyebár. Amikor Ponicsán Imre leszállt az állomáson, népes bizottság meg Sopron teljes ráérő lakossága várt rá, elénekelték a magyar Himnuszt és a Giovinezzát, a rendőrök és a vasutasok tisztelegtek, majd előállott a remegő elsőéves az olasz nyelvű üdvözlőbeszéddel, amelyet "Emerígó Ponicsánó" néhány keresetlen szóval megköszönt. Ezek után két hétig minden elsőéves olaszul tanult, hogy tudjon vele beszélni... A felsőévesek pedig nem győzték dugdosni előlük a "vendéget", hogy egyhamar ki ne derüljön a turpisság.

Epilógus (ezt szeretik az olvasók a legjobban): A fenti történetet Krähling Dánieltől hallottam, őneki pedig az édesapja - volt soproni teológus - mesélte teli szájjal nevetve. Krähling így zárta a történetet: "Amikor apám meghalt, megörököltem a könyvtárát, benne az >>Ezer szó olaszul<< című kötettel. Tehát ő is tagja volt a fogadóbizottságnak és nyilván az énekkarnak is."

Ki énekelheti a Miatyánkot?

A 60-as évekig csaknem minden esztendőben szolgált segédlelkész Soltvadkerten. Ahogy mesélik, mind különböző ember volt, mindnek megvolt a gyengéje és az erőssége. Az is meglátszott, hogy ki honnan jött. Egyikük, aki egy kis gyülekezetben szolgált addig, nagyon meglepődött, hogy itt mennyien járnak templomba. Valamelyiküknek menyasszonya volt egy távoli városban, és mivel mindketten szegények voltak, elküldte neki a fizetését. A fiatalember meg alig evett, az idősebb bibliaórás asszonyok vittek neki vacsorának valót. Hétköznap előfordult, hogy kiment dolgozni a szőlőbe. De legalább megismerte a gyülekezet tagjainak mindennapi munkáját... Egy másik segédlelkész rendszeresen elaludt, a harangozás után úgy kellett bezörgetni hozzá, hogy "Tisztelendő úr, jöjjön!". Egy harmadik, akinek nem volt igazán jó énekhangja, fejébe vette, hogy mindenáron megtanulja a Miatyánkot meg a szereztetési igéket énekelni - ahogy ez Vadkerten a mai napig szokás. Gyakoroltak is Koltai Béla kántorral jó sokáig, majd a "tanuló" szólt Sikter András esperesnek, hogy "na, most tessék átjönni meghallgatni, hogy megy az ének!". Bemutatta a tudományát, de az esperes azt mondta neki: "Tudod, mit? Te csak imádkozd úgy a Miatyánkot, mint eddig! Jobb lesz mindenkinek..." Erre a segédlelkész megsértődött: "Hát csak az esperes úr privilégiuma, hogy énekelje az imádságot?"

Ugyancsak Sikter Andrásról szól a következő történet. (Szentgyörgyi Imre mesélte.)

Sikter esperes úr szeretett meccsre járni, ha csak tehette, ott ült a szurkolók között. Egyszer Nuszpel Bandi bácsi állt mögötte, aki nagyon izgatott volt, mert már csak percek voltak hátra a sorsdöntő mérkőzésből. A vadkertiek támadtak, és berúgták a mindent eldöntő gólt. Erre Bandi bácsi rávágott az előtte ülő kalapos ember vállára, és boldogan felkiáltott: "Benn van, komám!" Mire az esperes úr csak hátramosolygott, és így válaszolt: "Jól van, komám!" Bandi bácsi úgy elszégyellte magát, hogy meg sem állt hazáig: egy papra rávágni mégiscsak nagy szégyen...

Következzék ezek után egy vers. Palotai Gyula hartai lelkész írta, akinek dalai a harmincas években kis kottás füzetekben is megjelentek. Verseit a gyerekek templomi ünnepségeken szavalták Hartán, és több sírverse is olvasható az ottani temetőben levő sírköveken. Egy alkalommal az egyházmegye lelkészeit is tollára vette, köztük a soltvadkerti szolgatársat. Murányi Györgyné, Sárika néni jóvoltából osztom meg az olvasókkal az alábbi költeményt:

"Soltvadkerten szól a bakter:

Nem kell nekünk héber sakter,

Elintéz itt mindent sikkel

a mi papunk: András Sikter."

Szabálytalan esküvők

Ugyebár faluhelyen gyakran történnek orvosi csodák: háromkilós gyerek születik "öt hónapra" és más hasonlók. Ennek megfelelően egyes esetekben az esketés közben nem árt odafigyelni a menyaszszonyra: fehéredik-e, inog-e, mekkora a virágcsokra...? Történt egyszer, hogy Sikter András esketett, mikor is a menyasszony odasúgta a vőlegénynek: "Már alig bírom!" Kisvártatva pedig: "Jaj, mindjárt végem!" Az esperes úr gondolt egyet, rövidített a prédikáción - végül is e nemes gondolatokat máskor is el lehet majd mondani, csak a menyasszony öszsze ne essen... De ő csak sóhajtozott, sápadozott: "Jaj, nem bírom!" És kilépett a cipőjéből...

Egy másik esküvő alkalmával az ifjú pár - sajátos előzmények után - igencsak méltatlan helyzetbe került. Induljunk ki abból a közismert tényből, hogy az ember nehezen találja meg az igazit. Ezt látszik alátámasztani, hogy előfordult: kihirdették a párt, meg is történt az esküvő - de másik menyasszonnyal. Hogy végül is mivel térítette el a hölgy a férfiút az eredeti szándékától, azt fedje jótékony homály. Lényeg az, hogy jöttek szépen kifelé a templomból, mosolyogva, kart karba öltve. Kint, a násznép közt elvegyülve az előző heti nyerőszámot birtokló amazon állott teljes harckészültségben: egy tele vödörnyi emberi és állati salakanyaggal felfegyverkezve... A vegyi fegyver bevetése teljes sikerrel járt; a pórul jártak a szemközti házban mosakodhattak meg...

A fenti történet szájról szájra járt hosszú éveken át - többek között a Hangulat presszó úri közönsége jóvoltából. Nos, amikor Káposzta Lajos Soltvadkertre kerülvén megelégelte (többek között azt is), hogy az esküvő után a boldog párnak a násznép még bent a templomban gratulál, s zsibongva élénk piaci hangulatot teremt, úgy döntött, hogy - mivel ez Isten házában nem való - kivezeti az ifjú párt, és majd a templom előtt örül mindenki a másiknak. No de szóltak ám neki többen is, hogy "noha régen történt az eset, de azért mégis megfontolandó ez a kivezetés, mivelhogy..." A problémát a fiatal lelkész - a szűk kapura hivatkozva - úgy oldotta meg, hogy maga elé engedte az ifjú házasokat - a fényképezés meg a videó miatt. Biztos, ami biztos.

Rendhagyó a következő eset is. A legénybúcsú a papírforma szerint alakult: a vőlegény és nemes baráti köre meglehetősen feldobott hangulatba került. Egyszer csak fogadást ajánlott az egyik legény a vőlegénynek: "Fogadjunk, hogy nem mered azt mondani a lelkésznek, amikor megkérdezi, hogy szereted-e a melletted álló X. Y.-t, hogy "elnézést, nem értettem jól a kérdést"! Szó szót követett, mígnem a vőlegény és a kihívó egy több tízezer forintos fogadást kötött a szóban forgó dialógus "élesben" történő megjelenítése tárgyában. Ámde fülébe jutott ez Káposzta esperes úrnak is, aki nem örült a leendő meglepetésliturgiának.

Eljött a nagy nap, zúgtak a harangok, hullámzott a tömeg befelé a templomba, az arcokon öröm, a szívekben pedig tomboló kíváncsiság: "Ki nyer ma?"

Az esperes kiállt az oltár elé, végigmérte a vőlegényt, majd így kezdte prédikációját: "Kedves ifjú pár, keresztény gyülekezet! Itt ma csak én kérdezhetek...!"

Lejegyezte: ifj. Káposzta Lajos

::Nyomtatható változat::