Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Erősen havazott. A kövér hópelyhek rátelepedtek mindenre, s fehérré varázsolták a tájat. Igaz, ezt csak ott lehetett látni, ahol az ostorlámpák szórt fényükkel kimetszettek a hajnali sötétségből egy-egy területet. Szinte üres volt az utca, még a házak ablakaiból sem szűrődött ki fény, aludt a város. A téli hajnal amúgy sem vonzó, aki csak teheti, húzza, halasztja az elindulást. Forgalom sincs, mert látva a kíméletlen havazást, sokan - akik máskor autójukban látják meg a pirkadatot - ilyenkor inkább elhalasztják az utazást. Hiszen nem túl kellemes élmény a makacs, sűrű hóesésben autót vezetni. Nem elég, hogy küzdeni kell az állandóan bepárásodó ablakokkal, szüntelenül figyelni kell a váratlanul fel-felbukkanó gyalogosok miatt, és jó nagy rutin szükségeltetik a síkos úton a jégbordák, hóbuckák, burkolathibák közötti állandó manőverezéshez. Ráadásul még így sem biztos a célba érés. Egy rossz döntés, és az autó kerekei - még a legjobb gumival is - kátyúba csúsznak, vagy jeges felületre futnak, ahonnan aztán nem könnyű a szabadulás.

Így volt ez ezen a havas, hideg, sötét hajnalon is. A régi, sokat próbált autó csak küszködött a jégen: a kerekek makacsul pörögtek, de nem tudták legyőzni a fizika törvényeit. Nedves gumival a csúszós jégen: a nullánál csak alig valamivel nagyobb a súrlódás.

A kertvárosi utcákon egy lélek sem járt. A vezető kiszállt, körülnézett. Középkorú mérnökembernek lehetett vélni, aki "műszakot vezetni" indul folyamatosan dolgozó munkásai közé; vagy üzletembernek, akit cége vár a hajnali nyitásra; netán orvosnak, aki a korai vizitet nem szeretné lekésni a kórházban. Rá kellett ébrednie, hogy egyedül van. Nincs segítség. Vagy meg tudja oldani egyedül a problémát, vagy elmarad a mai autózás. Illetve mégsem? A szemközti templom előtt egy hatalmas kabát tolta a havat. Járásán, mozgásán látszott, hogy már nem ifjú ember. Komótos léptekkel kérés nélkül elindult a jégen vergődő jármű felé.

• Üljön csak be, tegye kettesbe, és kis gázzal induljon. Én meg majd innen hátulról megtolom. Ki kell ennek mennie - mondta határozott, de szelíd hangon.

S valóban: egy kis csúszkálás után az eszeveszetten pörgő gumik lassan elindultak előre, a szabadulást jelentő sónedves aszfaltburkolat felé. A vezető nem lassított - hogyan is lassított volna! -, amikor a gumi érezhetően megkapaszkodott, majd meglódult az üres úttesten. Valamit kiszólt ugyan a letekert ablakon, de azt nemhogy érteni, még hallani sem lehetett. A lapátos egy kicsit nézte, majd halkan utánaszólt: "Isten áldja, jóember" - és elindult, hogy felvegye félretett munkaeszközét.

Alig tolt azonban néhány csíkot, amikor az imént kiszabadított autó állt meg vele egy vonalban az út közepén. A vezető kiszállt, és a segítőjéhez sietett.

• Isten fizesse meg! - szólt, majd ki tudja miért, hiszen már régen nem szokás Budapesten idegeneknek így köszönteni egymást, hozzátette: - Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Talán meg sem lepődött, amikor magától értetődő természetességgel érkezett a válasz:

• Mindörökké, fiam. Ámen.

A két ember mosolyogva megszorította egymás kezét. Az autós visszaült járó motorú autójába, de mielőtt beszállt volna, még egyszer megköszönte a segítséget. Az idős atya elmosolyodott, s féltő szeretettel csak ennyit szólt: "Aztán vigyázzon magára." Majd ott folytatta a munkát, ahol abbahagyta. Ám mintha egy picikét serényebben, vidámabban haladt volna az a hólapát...

Gyarmati Gábor

::Nyomtatható változat::