Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

A legtöbb gyülekezetben véget ért az előkészítő, megvolt már a konfirmációi ünnep is. Vajon hogyan készítettük föl fiataljainkat erre a fontos lépésre? Vajon mi maradt utána? Hangsúlyoztuk elégszer, hogy a konfirmáció nem befejezés, hanem kezdet? És valóban hűségesen járnak a gyülekezetbe, hívő módon élnek konfirmandusaink?

Nehéz kérdés, hiszen nincs hatalmunkban befolyásolni, hogy a munkánk milyen eredményt hozzon. De van elhívásunk az Úrtól, aki megígérte, hogy „a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban” (1Kor 15,58; Károli-fordítás). Azt is mondta, hogy „az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok…” (Ézs 55,11; Károli-fordítás). Ebben bízva kezdődhetett el minden gyülekezetben az előkészítő órák sora. Először imádkoztunk a leendő résztvevőkért, az Úr kezébe ajánlottuk őket, és kértük, hogy kezdettől segítsen minket. Föllapoztuk a vastag keresztelési anyakönyveket: hányan messze költöztek, nem is tudjuk, merre vannak! Aztán végre találtunk egy ismert nevet. Csöngetés, kaputelefon, a tizedikről egy bádoghang leszól: nem foglalkozunk ilyenekkel. Szegényesre sikeredik a névsor. Már sajnálni kezdenénk, amikor valaki maga jelentkezik. Meg a barátja is jön. És egy új látogatás sem volt hiába. Összegyűlt a kicsiny nyáj.

Hogyan is kezdjük? A szülőket és a fiatalokat összehívjuk egy megbeszélésre. Van olyan szülő, aki el se jön. A megbeszélésen kiderül, hogy az egész héten nincs egyetlen olyan, közös időpont, amely mindenkinek jó lenne. Valahogy mégis megkezdjük az órákat. Az egész évet áttekintjük, tisztázzuk, mikor mi lesz. Egy hétköznapi órát és egy vasárnapit tartunk, az istentisztelet után. Az istentiszteleten az ifjak az első padban ülnek, és jegyzetelik az igehirdetést, majd az órájuk elején beszámolnak arról, amit megjegyeztek. Jó, hogy van segítő is, aki elkezdi velük az órát, amíg a lelkész mindenkitől elköszön, és följegyzi, hogy mikor kit kell meglátogatnia. A templomi gyülekezet a vasárnapi imaórákon mindig imádkozik a konfirmandusokért, az istentiszteleten pedig biztató mosollyal tekint a fiatalokra: hat, hét, nyolc – örülünk, hogy mindnyájan itt vagytok.

A tanórákon a Biblia mellett Luther Kis kátéját és a Konfirmációi kátét használjuk, szabadon kibővítve. A gyerekek sok kérdést tesznek föl, alig győzzük a válaszadást. Az óra végén még olvasunk külön is a Bibliából, és körben imádkozunk. Csak az éneklés jobban menne!

Lassan elérkezik a virágvasárnap. Az előtte lévő péntektől nagyhét szerdájáig mindig táborozunk, más konfirmandusokkal együtt. Ez az előkészület szerves része. Elvileg részt „kell” venniük rajta, de az előző csoporttól tudják, hogy milyen jó alkalom is ez, úgyhogy a többséget el sem lehetne tántorítani a részvételtől. A táborban nagyon jó együtt lenni. Igazi baráti közösség alakul ki. Mindent pótolunk hitben és ismeretben, ami az előkészítő során elmaradt. És az Úr Jézus közelségében eltöltött hét nagyon megerősíti mindnyájukat. Sokukban megszületik a személyes döntés, sokan elköteleződnek Jézus mellett. A tábort a legtöbben meghosszabbítanák még egy héttel, de „akkor jobb abbahagyni, amikor a legjobban ízlik”. Így örömmel jönnek majd máskor is. Meg hát vár otthon a csodálatos ünnep: nagypéntek, húsvét…

Ekkor már csak néhány hét van a konfirmációig. Ezalatt az anyagot is átismételjük. A beszámoló a konfirmációi ünnep előtti vasárnap van. Természetes, hogy nem kapják meg a kérdéseket. Nem is kaphatják, hiszen a kívülről megtanulandó válaszok mellett rengeteg olyan kérdést is kapnak, amely az anyag kibővítése, amelyről az órákon beszélgettünk. De hát azért a kívülről megtanulandó kérdésekből jó párat kihúzunk, mert ahogy mondjuk: ez nem vizsga, hanem beszámoló. Itt nem lehet megbukni, hiszen az órákon mindent átvettek a résztvevők. És ki jobban, ki gyengébben, de a maga képességei szerint szépen számot is tud adni arról, amit megtanult és megértett. Jó ezzel a biztonsággal érkezni mindenkinek. Ha a konfirmandusok véletlenül elakadnak, a hallgatóság soraiból is válaszolhatnak – és örömmel meg is teszik. Azt mondják a hozzátartozók és a jelen lévő gyülekezeti tagok, hogy bizony jó fölfrissíteni a régi ismereteket.

Végül elérkezik a várva várt nagy nap. Jönnek a szülők, a nagyszülők és a keresztszülők is. De van olyan gyermek is, akit senki sem kísér. Mert előfordul, hogy a család nem érdeklődik a hit kérdései iránt, de egy gyermek nyitott az Úr dolgai irányában. Milyen jó látni, hogy ezek mögé is odaáll valaki! És a templomban az ünnepi pillanatokban mindenki megérzi, hogy megállt köztünk valaki: Jézus, a Szabadító, aki tiszta szívet és új életet ad.

A konfirmáció kétoldalú esemény: amit szüleink és keresztszüleink fogadtak meg helyettünk keresztségünkkor (ha akkor még gyermekek voltunk), azt most mi megerősítjük. Istenünk pedig szintén megerősíti azt az ígéretet, hogy ha hívő lesz ez a gyermek, személyesen vezeti egy életen át. – Természetesen nem mindenki lesz személyesen az Úr gyermekévé a konfirmációkor, de az mindnyájuk élménye lesz, hogy megismerték a keresztény hit, az evangélikus hit alapigazságait, és most ünnepélyesen kijelentik, hogy elfogadják őket, és ezek alapján szeretnének élni.

Az első úrvacsoravétel is csodálatos élmény. De egyszer vége az ünnepnek, jönnek a hétköznapok. Bizony nem mindenki marad meg a kedves kis konfirmanduscsoportból. Pedig tudják: a konfirmáció nem befejezés, hanem kezdet – a hívő élet kezdete. „Tudtam, tudtam” – mondja a lelkipásztor, aki annyit foglalkozott szeretett kis csapatával, és leborul imádkozni. Lesz, akinek a sorsát nem tudja tovább nyomon követni. De eltelik egy év, öt év vagy tíz – és ki zörget a parókia ajtaján? Egy volt tanítvány, akinek kérdése van, aki bajban van, vagy esküvőre készül, vagy éppen csak egyszerűen visszatalált Krisztushoz. A pásztor most sem tehet mást és nagyobbat: leborul, és hálát ad Istenének.

Széll Bulcsú

::Nyomtatható változat::