Gyermekvár

Hozzászólás a cikkhez

A Gyermekvár mostani sorozatának utolsó előtti részéhez érkeztünk. Füller Tímea segítségével már megismerkedhettetek Jónával, a képzeletbeli kisfiúval, aki a kapernaumi százados házában lakik; édesanyjával, akit mindenki csak Eszter mamának hív, és Simonnal, Jóna kis barátjával. Ők ketten sok csodát látnak Jézus földi életéből, amelyeket el is mesélnek nektek. Minden történet végén egy-egy rejtvényt oldhattok meg. A helyes megfejtést minden alkalommal küldjétek el a szerkesztőség címére (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. A hetedik rész után sorsolást tartunk, amelyen három szerencsés megfejtő értékes könyv- és játékcsomagot nyer. Aki minden alkalommal beküldi a helyes megfejtést, annak a neve hétszer kerül a kalapba, így nagyobb esélye van arra, hogy nyerjen.

Másnap reggel anyukám szelíd keltegetése helyett arra ébredtem, hogy Simon rázogat.

– Azonnal kelj fel, valami fantasztikus történt! – hadarta izgatottan.

Álmosan nyitogattam a szemeimet, és csak nagy nehezen szoktam meg az ablakon beszűrődő fényt. A napsugár vidám táncot járt a falakon, az ajtó nyitva állt.

Csodálkozva pislogtam az összefüggéstelenül magyarázó Simonra, akinek be nem állt a szája. Egyre csak mondta, mondta a magáét, és én egy szót sem értettem az egészből. Végre sikerült egészen felébrednem, és annyit kivettem a szavaiból, hogy Jézus a faluba érkezett, és vele van valaki, akit azonnal látnom kell. Anyukám iskola előtt nemigen szokott máshova elengedni, nehogy a végén elfeledkezzem a kötelességről, és elcsavarogjam a napot, de most nem állta utamat. Egyszerűen eltűnt. Valószínűleg feladatot adtak neki ezen a korai órán.

Simont majd szétvetette a titkolódzás. Én meg éhes voltam, és nem értettem, hogy miért nem lehet még annyi időt sem várni ezzel a rohanással, amíg fölkapok egy lángost a konyhából. Mire morgolódva végre csakugyan futásnak eredtem volna Simon után, már nem is kellett mennem sehova, hogy csodát lássak. Ott kanyarodott be az utcánk végén teljes életnagyságában. A lábaim földbe gyökereztek a csodálkozástól, mert rég nem látott édesapám lépegetett ott – karján ragyogó arcú anyukámmal. Nem tudom, miért, de hirtelen olyan bőghetnékem támadt, hogy képtelen voltam visszatartani. Simon úgy bámult rám, mintha nem is ismerne.

Nagyon sok idő telt el, amióta nem találkoztunk apukámmal. Nem is szerettem visszagondolni arra a napra, amikor elment tőlünk. Nem értettem pontosan, mi is történt, csak az volt akkor világos, hogy valami titok lappang nálunk. Fájdalmas, rémisztő titok, amelytől meg akartak óvni, és amelyet épp ezért sokáig nem mondtak el nekem. Esténként a takaró alatt remegő szívvel hallgatóztam, vajon miről suttoghatnak egymás közt a felnőttek. Elmeséltem Simonnak, milyen hangfoszlányokat kaptam el halk párbeszédükből, de ő sem tudott segíteni.

Egyszer aztán arra értem haza az iskolából, hogy anyukám az asztalnál zokog. Alig-alig vette észre, hogy beléptem, csak rázta a vállát a sírás. Nehezen tudott megszólalni, és akadozva mondta el nekem, hogy apukámon a lepra nevű súlyos és ragályos betegséget fedezték fel, ezért nem élhet tovább velünk. Van egy völgy, amelyet nekem messzire el kell kerülnöm, ott tengődnek együtt ezek a betegek. Mi csak annyit tehetünk, hogy minden héten ételt viszünk neki a kijelölt helyre.

Hirtelen nem is tudtam elhinni. Nem, ez lehetetlen! Sok szép emlék jutott eszembe, és ahogy sírdogáló anyukámat néztem, vak düh lett rajtam úrrá. Miért pont az én apukámmal történt mindez?! Emlékszem, kiszaladtam a patak partjára, és nagy, nehéz köveket dobáltam a vízbe, míg csak teljesen ki nem merültem.

Otthon csöndes, néma ház fogadott. Anyukámnak sok volt a dolga, sürgött-forgott, és úgy láttam, nem is igen akarta abbahagyni a munkát, ezért akkor nem sokat beszéltünk arról, ami történt. Később is kerültük apukám emlegetését, mintha nem is élne már. Csupán egyvalami – a sütéskor elővett kosár, amelyből az élelem rendszeresen eltűnt a völgyben – jelezte, hogy él még valahol messze, azon a nyomorúságos helyen.

Néhány napja aztán két tanítvány – Jézus barátai – látogattak el a faluba, és ők meséltek néhány leprásról, akiket Jézus meggyógyított. De az emberek csak legyintettek erre. Azt mondták, ez lehetetlen. És most itt van édesapám! Anyukám könnyes-mosolygós arccal karolja. Már lódul is a lábam, talán igaz se volt ez a hosszú távollét. És most, miután Jézus csodát tett, egészen biztosan újra jó lesz minden!

– Apu! Apu! – kiáltottam.

Valami gombócfélét éreztem a torkomban. Annyi mindent kellene neki mondani: hogy milyen nagyon vártam, és hogy soha többé nem akarom, hogy elmenjen… Aztán csak átöleltem szorosan. Ezt biztosan azonnal megérti.

6. Segíts Jónának megtalálni az édesapját!

::Nyomtatható változat::