evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

„Gyerekek, kiosszam az érettségi tételeket, vagy mindenki hozott magával?” – ez a kérdés egyelőre csak tréfa, de az érettségi körüli botrány miatt akár valóság is lehetne. Az érettségi tételek idő előtti nyilvánosságra kerülését általában politikai aspektusból elemzik: felelős-e a történtekért a miniszter vagy az oktatási tárca? Azonban talán érdekesebb egy másik olvasata az esetnek: a diákok, akik a kézről kézre adott feladatlapok segítségével oldották meg a feladatokat, érett magatartásformát követtek-e?

Régen is gyakran előfordult, hogy egy-egy, orosz nyelvből jó diák négy-öt példányban készítette el az orosz írásbeli érettségit, hogy a szláv nyelvekkel hadilábon álló társai ne legyenek éretlennek minősítve. Az érettségi kapcsán való trükközés tehát nem új keletű dolog, csak az eszközök és a módszerek változtak az idő múlásával…

Az érettségire az internetről megszerzett tételek ismeretében érkező diákok tettének oka feltehetően nem a felkészületlenség volt. Egész oktatási rendszerünk nem érne egy fabatkát sem, ha a tanárok tizenkét év alatt nem tudnának az elégséges szint eléréséhez elegendő tudást átadni, megtanítani a gyerekeknek az érettségi tantárgyakból. Még az olyannyira rettegett matematikaérettségin is elég a 20% a ketteshez – ezt egy kis odafigyeléssel a leggyengébb diákok is teljesíteni tudják.

Az a diák tehát, akit a tanárok maturálni engednek, szinte bizonyos, hogy legalább kettesre tudja az anyagot. A tanulók mégsem bíznak saját tudásukban – ellenkező esetben miért akarnának csalni? A magabiztosság hiányát a vizsgadrukk okozza, és persze az érettségitől való félelem. A középiskolai évek során szinte folyamatosan az érettségivel riogatják őket, így aztán amikor szegény diák végre eljut a nagy napig, már a vizsga puszta gondolatától is gyomorgörcsöt kap.

Az egész problémát a túlzott teljesítménykényszer okozza. A legtöbb iskolában csak az adott tanuló érdemjegyeit nézik, és nem magát az embert. Ezért a diák azt hiszi, hogy azonos a jegyével: ha ötös tanuló, akkor jó és értékes ember, ha viszont sok kettese van, akkor egy utolsó gazember – hiszen annak tartják.

Az átlagos diák – főleg az érzékeny kamaszkorban – megértésre, elfogadó szeretetre vágyik. Ha ehelyett teljesítményorientált hozzáállással találkozik iskolájában, előbb-utóbb meghasonlik. Ugyanis ha nem fogadják el közepes tanulóként, valamit tennie kell azért, hogy jobb tanulóvá váljon. Aki pedig adottságai révén nem képes közepesnél jobb tanuló lenni, annak nem marad más hátra, mint hogy csaljon. Hiszen ha nem puskázik, akkor nem szerez jó jegyet, ha pedig nem szerez jó jegyet, akkor lustának, butának vagy egyenesen selejtnek fogják titulálni. Ördögi kör…

Az igazi gond tehát az, hogy a jelenlegi oktatási rendszerben csak a teljesítmény számít. Ez a mentalitás kényszeríti arra a diákot, hogy az érettségin (is) csaljon a jobb eredmény érdekében. Vajon ha a magyarországi oktatási intézményekben tanuló diákok egy-két jó szót is kaptak volna a százalékok, a ponthatárok és a tanulmányi átlagok mércéje mellett – vagy helyett –, akkor is botrányba fullad az érettségi? Ha tudatosították volna bennük, hogy a tanulmányi eredményüktől függetlenül is emberszámba veszik őket, akkor is a csalás eszközéhez nyúltak volna?

Jézus Krisztus sem tett különbséget képességeik alapján a tanítványai között. A Megváltó szívében ugyanúgy helye volt a bölcs Nikodémusnak, mint az egyszerű halászembernek, Péternek. Éppen ezért a gyengébb képességű diákokhoz is szeretettel kell odafordulni, hogy ne sodorják őket ilyen helyzetbe a túlzott elvárások.

Chladek Tibor **(Budapest)

::Nyomtatható változat::