Liturgikus sarok

Emlékezés Roger testvérre

Hozzászólás a cikkhez

Roger Schütz halálhíre megdöbbentette a világ kereszténységét. A magyar írott és elektronikus médiumok sokféle módon tudósítottak a tragikus eseményről, megemlékeztek személyéről, munkásságáról. A Liturgikus sarok aktuális sorozatát is megszakítjuk egy rövid emlékezés erejéig, hiszen az imádkozva hazatért testvér egész életét meghatározta a liturgia, mi több: maga indított el egy olyan liturgikus gyakorlatot, amely mára szerte a világon része a keresztény egyházak istentiszteleti életének.

A taizéi áhítatforma és énekgyakorlat mindenki számára ismert, aki egyházi körökben mozog. Elképzelhetetlen egy-egy rendkívüli alkalom, konferencia vagy nemzetközi találkozó a burgundiai közösség dalai nélkül. Katolikus– evangélikus–református templomokban szerte Európában, de a tengeren túl is tartanak Taizé-áhítatokat. Benne sok a csend, sok az imádság, sok az éneklés, és mindig van igeolvasás, elmélkedés is. Mi a titka e forma népszerűségének és e dalok határokon átívelő hatásának? Mi az, amire újra megtanította Roger testvér „csapata” a megfáradt európai egyházakat? Mi az, amit megéreztek általa a világ minden tájáról falujába zarándokoló lelki turisták?

Mindenekelőtt arra kell gondolnunk, hogy Roger atya számára fontos volt a liturgia. Ez az oldott, barátságos, közvetlen ember tudta, hogy a liturgia nem nehezíti, hanem megkönnyíti Istennel való találkozásunkat, kapcsolattartásunkat, beszélgetésünket. Ugyanakkor tudta, hogy a liturgia fegyelmező erő is. Segítségével sikerül túljutni azon, hogy az ember önmaga körül forogjon. A liturgia lehetővé teszi, hogy ne csupán a mi gondolataink, hanem Isten Lelke szárnyaljon, és szálljon le ránk. Roger atya ott ült napról napra közössége tagjai körében, és élte a liturgiát, az Isten-szolgálatnak ezt a csodálatos lehetőségét.

Mi is Roger testvér közösségében a liturgia alapja? Elsősorban az egyszerűség: egyszerű szavakkal és dallamokkal énekelve, imádkozva válaszolni Istennek.

Énekeik varázsa nem utolsósorban a sok ismétlésben, ismételgetésben rejlik. Ezek az énekek valósággal „belemossák” az emberbe Isten szeretetének bizonyosságát. A Kyrie sokszori elismétlése nem a fantázia hiányát jelzi az imádságok és liturgikus részek között, hanem azt a meggyőződést, hogy ez a Krisztus-tanítványok egyetlen helyes alapállása, biblikus pozíciója: Uram, irgalmazz!

Bár a taizéi muzsikusok igényes hangszerelései közismertek, a hangsúly mégis a gyülekezeti éneken, a közösség dalán van. Nem kell hozzá magas zenei képzettség, s máris több szólamban énekel a gyülekezet. Ezek a zenei miniatűrök az egyszerűség nagyszerűségét hordozzák – méghozzá úgy, hogy különböző zenei kultúrából érkező emberek is a sajátjukként tudják énekelni őket. Szinte azt mondhatjuk: Taizé műfajt teremtett, s ez nem zenetörténeti esemény, hanem a Lélek embereket egymáshoz vezető munkájának csodája.

Roger testvér élen járt az imádságban. Nem magamutogató módon, hanem belső kisugárzásával, vonzó, példaadó magatartással. Amikor otthon volt, együtt imádkozott társaival s a messziről jött ismeretlen ismerősökkel. Amikor útra kelt, és találkozóra, netán világtalálkozóra készült, akkor nem előadásokra, parádés programokra, hanem közös imádságra invitált. Másokkal másokért imádkozott, hogy béke és igazságosság legyen a világon. S imádsága másokat is imádkozni tanított. Roger testvér nem világtól elvonult szerzetes volt, hanem közösséget építő ember. Nem a látványos tréningek közösségépítő teóriáival próbálkozott, hanem a szeretet, a csöndes, meghívó emberi hang és az imádság közösségének megteremtésével. Így tudott hidat építeni kelet és nyugat, észak és dél között. Mert a liturgikus közösségnek kisugárzása van, a közös könyörgésből, Isten-dicséretből erő fakad: nem szétszóró, hanem a széteső világot összetartani képes erő. Az istentiszteleti együttlét így válik világtávlatra kinyíló közösséggé.

Még hosszan lehetne elemezni Roger Schütz személyiségének titkát. A tény az tény: az imádkozó, éneklő, igére figyelő liturgia erőforrás volt önmaga és mindazok számára, akik kapcsolatba kerültek vele.

A Jelenések könyve mennyei liturgiáról ír, arról az örök istentiszteletről, amelybe mi itt néha egy kis időre belekapcsolódunk. Roger testvér reménységünk szerint odaát már megszakítás nélkül és teljes átéléssel énekelheti, amit mi még itt csak bizalommal és reménységgel dúdolgatunk: „Bizakodjatok, jó az Úr!”

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::