A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Nem tudok szabadulni e számomra ismeretlen művész rajzának a hatásától. Első pillanatra olyannak tűnt, mint sok más karácsonyi ábrázolás. A betlehemi istálló a kis Jézussal és a glóriás Máriával. Az állatok békésen kérődznek, a szalmatető legalább némi védelmet nyújt a szent család feje fölött. Ám a képet kicsit figyelmesebben megvizsgálva észre kell vennünk, hogy Jézus nem a jászolban, hanem a puszta földön fekszik. Ez lenne az ő sorsa? Nemhogy a vendégfogadóban, de még az állatok vackán sem jut a számára hely? Az Emberfiának már most nincs hova fejét lehajtania? Hogy is mondja a karácsonyi népdal? „Jézus ágyán nincsen paplan, / Jaj, de fázik az ártatlan…”

Néhány évvel ezelőtt történt. Gyülekezetem ifjúságának tagjaival két nappal karácsony előtt a Kőbányai úti hajléktalanszállón szolgáltunk énekkel, áhítattal és egy rövid kis jelenettel. Még meleg volt a pogácsa, amelyet vittünk. Másnap kora reggel a magyar Parlament épületében tartottam karácsonyi áhítatot országgyűlési képviselőknek. A kontraszt szinte leírhatatlan.

Az utóbbi helyen a Parlament akkori alelnöke előre leadta a nevemet, elegáns meghívó is készült. Elektromos érzékelővel ellátott biztonsági kapun kellett keresztülmennem, a táskámat is átvilágították. A lenyűgöző látványt nyújtó épületben süppedő szőnyegen haladtam a gyönyörű Gobelinterem felé, a folyosón diszkrét pincérek szolgáltak fel kávét és üdítőt. Ezzel szemben a hajléktalanszállón lepusztult falak között, csótányokon taposva, fázósan toporogtunk. Cigarettázó férfiaknak, félrészeg nőknek, tizenéves fiatalnak és Mikulás-szakállú öregnek beszéltünk karácsonyról.

Amint a várandós Máriáról szóltam, tekintetem egy szinte még leánykára esett. Kétség nem fért hozzá: gyermeket vár. A Parlamentben is erről a sorsról beszéltem. A képviselők meglepődtek, de igyekeztek jó képet vágni a nem várt szavakhoz. Ezért aztán rendezettek maradtak az arcvonások. A hajléktalanszálló gyülekezete viszont korántsem volt ilyen fegyelmezett. Ilyen távolságtartó. A szemek csillogtak, a kezek simogatásra lendültek, a szájak megteltek nevetéssel.

Az egyik gyülekezetet ünneplőbe öltözött képviselők, a másikat mosdatlan csövesek alkották. Tudatosan úgy készültem erre a kettős alkalomra, hogy ugyanazt az igét olvastam fel, szinte szó szerint ugyanazt a prédikációt mondtam el. A Máté írása szerinti evangélium egy szakasza alapján arról a Jézusról szóltam, akinek nem volt hova fejét lehajtania (Mt 8,20). Mindkét helyen elmondtam, hogy egy názáreti család hajléktalan volt. Nemsokára a menekültek sorsában osztoztak. A felnőtt Jézus életére is az állandó üldözöttség, kirekesztettség és úton levés volt jellemző. Itt-ott talán befogadták. Kapott néhány árpakenyeret, kis korsónyi vizet. Máskor alighanem a kutyákat uszították rá. Holtfáradt, kimerült lehetett, hiszen a csónakban is elaludt, hiába háborgott a tenger. Nem volt bejelentett lakóhelye, sem állandó munkája. Csövezett. A munkajogi törvényeket mindig naprakészen ismerő farizeusok és a közbiztonságért aggódó Heródes-pártiak legszívesebben bezárták volna közveszélyes munkakerülésért.

Hogy lehet ilyen mélyre süllyedni?! Egy betlehemi barlangistállóban született, és egy Jeruzsálem melletti sírbarlangban temették el. Egyik sem volt a sajátja. És ez az ember volt a világ üdvözítője. Hogy lehet ilyen mélyre süllyedni? Igen, ez itt a kérdés. Az Isten süllyedt ilyen mélyre.

Karácsony erről is szól. Hogy Isten így lett emberré. Kiterítve az istálló trágyájában, majd a világ minden szennyének közepette.

A karácsonyi Jézus nemcsak az egyházban van jelen, hanem a világban is. Nemcsak a fűtött templomokban, hanem a huzatos várótermekben is. Nemcsak a fényben, hanem a sötétben is. Nemcsak a szentben, hanem a profánban is.

Petőfi Sándor így ír Palota és kunyhó című versében: „Szent a küszöb, melyen beléptem én, / Oh, szent a szalmakunyhók küszöbe! / Mert itt születnek a nagyok, az ég / A megváltókat ide küldi be.” – Palota és kunyhó. Jézus a kunyhót választotta.

A Parlament gótikus épülete és a hajléktalanszálló stílus nélküli nyomora. Lazac és lecsókolbász. Nem a közéletben szolgálók ellen lázítok, mert tudom: sokan ott is tisztességgel teszik a dolgukat. Nem is a hajléktalanság apoteózisát kívánom adni, mert tudom, hogy ez a probléma is mennyire összetett. Csak egy rendhagyó betlehemi kép fölött elmélkedtem, és két korábbi emlékképemet hívtam elő.

Ha van fedél a fejünk fölött, ha van családunk, ha van közösségünk, adjunk érte hálát. Amikor életünket Isten színe előtt igyekszünk élni, gondoljunk azokra is, akik – Kányádi Sándor megrendítő verse szerint – Isten háta mögött élnek. Karácsonykor ezért így is imádkozhatunk: „…előrelátó vagy de mégis / nézz uram a hátad mögé is / ott is lakoznak / s örülnének a mosolyodnak.”

Ünnep idején gondoljunk az ünneptelenekre. Ne feledkezzünk meg azokról, akiknek az ágyán nincsen paplan. Akiknek már ágyuk sincsen. Vagyis Jézusról ne feledkezzünk meg. A Bicskei ének naiv szerzője jól tudta ezt: „Idvez légy, kis Jézuska, / idvez légy, ó kisbaba, / mért fekszel a jászolba, / a hideg istállóba? // Hol a fényes palota, / hol a kényes nyoszolya, / hol a lépes mézecske, / vajjal mázolt köcsöge? // Ó, ha Magyarországban, / Bicske mezővárosban / jöttél volna világra, / akadnál jobb országra. // Mert adnánk jó mézecskét, / vajas, édes tejecskét, / szükségedet megszánnánk, / párnácskánkba takarnánk.”

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::