A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Kihez, kikhez jön Jézus? Karácsonynak mindig időszerű kérdése ez. Nem bújhatunk el a könnyű, semmitmondó, egyetemes válasz mögé: mindenkihez jön. Hivatkozhatunk a gyönyörű karácsonyi evangéliumra – „Úgy szerette Isten a világot…” –, de itt is van egy megszorítás: „…aki hisz őbenne, el ne vesszen.” És kiben kell hinni? Az Atyában vagy a Fiúban? Isten az ő egyszülött Fiát adta – az angyali üzenet elhangzásakor még nem is volt tudható, hogy bekövetkezett a világtörténelem legjelentősebb eseménye.

Évek óta sokszor elhangzik, kritikusan, vádlón, tényszerűen, szomorúan, hogy karácsony a leginkább szekularizált ünnepünk. A világ, a társadalom elvette, kisajátította Krisztus születésének eseményét. De miért épp karácsonyt? Lehet ennek pozitív olvasata is: mert a karácsonyi kisded születésében összesűrűsödik a jézusi életmű teljessége. Karácsony az igazi vízválasztó: az Isten emberré lett, azonosult velünk. Egyházak, felekezetek sokasága, teológiai könyvtárak sokkötetnyi tudománya hirdeti, tanítja, magyarázza a csodát, a meg nem érthető isteni gesztust.

A betlehemi istálló, az alkalmi fedél, a perifériára szorultság, majd a még kegyetlenebb valóság, a kisded életére törő Heródes-katonák egyaránt az esélytelenségről szólnak. Így már a kezdetekkor elementáris erővel hangzik a karácsonyi üzenet. Kikhez jött Jézus? A társadalom peremére szorultakhoz, az esélytelenekhez, az üldözöttekhez.

A hatalomra került egyház hamar elfelejtette ezt az alapvető üzenetet. Talán ezért is vette el a szekularizált társadalom az egyháztól karácsonyt. Mert teológiai felkészültség nélkül is ráéreztek arra, hogy szükségük van a szeretetre. Sok hamis csillogással, kiürült formákkal terhelten is mégiscsak a szeretet, az összetartozás, az egymás iránti áldozatvállalás gyűjti egybe karácsony estéjén a családok tagjait. Azokat is, akik hittel, keresztényként is ünneplik a Megváltó megszületését, és azokat is, akik „csak” a következményt, a szeretet parancsát ismerik, fogadják el.

Abban nevelkedtem, hogy karácsony a család ünnepe. Ezért is rendített meg gyerekként, amikor a háború vihara egyik osztálytársam édesapját katonaként, a másikét munkaszolgálatosként sodorta el, 1942 karácsonyán nem lehettek együtt családjukkal. Hogyan lehet így karácsonyt ünnepelni? – tépelődtem. Azután minket is utolért az iszonyat.

Azóta megtanultam, hogy karácsony a Krisztusra rászorulók alkalma; ha tetszik, ünnepe. Súlyos ünnep, amelynek mélységeit nem takarhatják el a csillagszórók fényei. Többek között egyház és társadalom nagy találkozási pontja karácsony. Milyen üzenetet közvetítünk a rászorultaknak? Tudja-e az egyház, hogy elsősorban maga szorul kegyelemre? Azért is, hogy a kegyelem, a krisztusi szeretet követe tudjon lenni.

Jézus csaknem minden példázata, gyógyítása arról tanúskodik, hogy a rászorultakhoz – az elveszett juhtól a tékozló fiúig – jött. Nem hagyja veszni az elveszett juhot, nem elégszik meg azzal, hogy kilencvenkilenc bőven elég, vállalja a fáradságot, a veszélyt az elveszettért.

Ebben az összefüggésben a farizeus és a vámszedő példázata (Lk 18,9–14) az alapvető karácsonyi történet. A farizeus elégedett volt magával – ma úgy mondanánk: jó kereszténynek minősítette magát –, a vámszedő irgalomért esedezett, bűnösként.

Nem a minket sújtó félelmünkről is szól Jézus Mt 23-ban, amikor a farizeusok tanításának követését, de cselekedeteik elvetését ajánlja? Kövessétek az egyház tanítását, de ne kövessétek reprezentánsai példáját! Karácsony leleplező ünnep. Az egyházat is kemény kérdések elé állítja. Nem a mi cselekedeteink, az egykori farizeusokhoz hasonló rendpárti magatartásunk hatott-e a világra, járult-e hozzá a társadalom szekularizálódásához? Mert Jézus nem volt rendpárti. Tisztelte a törvényt, betartását igényelte, de az evangéliumot, a feltétel nélküli szeretetet hozta a világba.

Van-e egyáltalán az egyháznak mondanivalója azok számára, akik a kívánatos családmodelltől eltérő életformában élnek? Az elváltak, az újraházasodottak, a csonka családban élők, a magányosok és – a legújabb, a globalizációra jellemző kifejezéssel élve – a szinglik számára? Vagy megrekedtünk a tiltásnál, az ítélkezésnél?

Néhány évtizede film készült a karácsonyi apukáról, aki korban hozzá illő feleségnél, felnőtt fiúnál kezdi az ünnepet, folytatja kamasz gyerekeknél és édesanyjuknál, míg meglehetősen kimerülten megérkezik a csecsemőjét szoptató ifjú arához. Lehet mosolyogni, ezért is készült a film, de igen szomorú a történet. És még mindig jobb, mint amikor már karácsonykor sincs találkozás, nemcsak csonkák, hanem teljesen szét is estek a családok.

Az említett sodródó férfimagatartás – több más tényezővel együtt – hozzájárult az úgynevezett szingli életforma terjedéséhez. Más ennek a csengése, mint a korábbi agglegény és vénleány kifejezésnek, benne van az életforma tudatos vállalása, az önállóság előtérbe helyezése. Főleg az a tény, hogy a nők lépnek erre az útra, ők a tipikus szinglik, váltja ki konzervatív egyházi körök elmarasztaló kritikáját. Pedig sokszor eleve kényszerpálya ez. A szinglik többsége boldogan élne harmonikus családban, de erre kevés esélyt lát a hagyományos férfi és női szerepek körüli zűrzavar miatt, nem akar hibázni, csalódni. Adott esetben gyereket is inkább egyedül nevel.

Talán az eddigieknél is meglepőbb gondolat: a szingli életforma, amely a házasság elutasítását jelenti, először éppen az egyházban nyert polgárjogot. A szerzetesek, az apácák, a diakonisszák életformájában. Érdemes lenne ezt is mélyebben tanulmányozni: mennyiben volt ez akkor is kényszerpálya, miért esett vissza ma az érdeklődés ezen életformák iránt, vagy ahol megmaradt, miért maradt meg?

És a legdrámaibb üzenet: a hajléktalanok sorsa. Nem homogén csoport, de sokan éppen a családból szorulnak ki, válnak a folyamat végén hajléktalanná. Számíthatnak-e Jézus mai tanítványaira?!

Azt hiszem, Jézus ott van 2005 karácsonyán is minden rászorultnál. Bizonyára ott van az értékőrző keresztény családoknál is. De egész pályája azt bizonyítja, hogy a rászorultakon akart segíteni. Tanítványai Mesternek szólították, joggal. Műveltségét, felkészültségét, tehetségét ádáz ellenfelei is elismerték. Karriert csinálhatott volna több programmal is. Mégis az elesetteket, a gyengéket, a bűnösöket, a hajléktalanokat választotta. Hozzájuk jött. Értük szenvedett. Karácsonykor indul a történet. Egyház és egyén egyaránt dönthet arról, kit akar követni. És hogyan.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::