Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

A megszokott rovatcím helyett ma ezt írhatnánk: „Új év – új kegyelem”. Istennek hála, az új esztendő napjaiban is Urunk kegyelméből élhetünk, s ez teheti egész évünket valóban boldoggá. Ezúttal abban is eltérek a megszokottól, hogy mindkét „kiírt igére” irányítom a figyelmet, hiszen egy nap teljes üzenetét a két ige együtt adja.

Isten patakja tele van vízzel. Zsolt 65,10a (Jn 4,10; Lk 4,16–21; Jak 4,13–15; Zsolt 8) A hálazsoltár Isten legbecsesebb adományai között sorolja fel az Úr életadó ajándékát, a vizet. Ember, állat, növény pusztulását jelentené, ha kiszáradnának a források, ha elfogyna a víz. Ő azonban bőven árasztja minden teremtményére a felüdítő, éltető vizet. Milyen felelőtlenül élünk ezzel a drága kinccsel! Pazaroljuk, szennyezzük, nem becsüljük. – A samáriai asszony történetéből az válik világossá, hogy az örök élet forrása az élő víz, amelyet egyedül Jézustól kaphatunk. E nélkül az ajándék nélkül üres, sivár és céltalan marad az életünk. Köszönjük meg Istennek a szomjunkat oltó és az örök életet adó vizet egyaránt!

Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trónus felől: „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük.” Jel 21,3 (Ézs 60,18; Józs 24,1–2a.13–18.25–26; Jn 1,19–28) Boldog jövő vár azokra, akik Isten népéhez tartoznak. A pusztító erőszak, életünk megrontója, félelmeink okozója ellenére is Isten védelme alatt élhetünk, s ha őt dicsérjük, a „kapun belül” vagyunk. Szeretete „kőfalként” vesz körül bennünket mindaddig, amíg a Jelenések könyvében olvasható bizonyságtétel szerint eljön a teljesség, a színről színre látás boldogsága, teljes „védettsége”. Ekkor már semmi sem zavarja meg Istennel való közösségünket, de addig is boldogan tapasztaljuk meg ezt a közösséget, ha „ketten vagy hárman” az ő nevében vagyunk együtt.

Vesztegetésre szánt ajándékot ne fogadj el, mert az ilyen ajándék vakká teszi a világosan látókat, és az igaz beszédet is elcsavarja. 2Móz 23,8 (1Kor 7,23; 2Móz 2,1–10; Jn 1,29–34) Ne hagyjuk magunkat megvesztegetni, ne térjünk le az egyenes útról – mennyire aktuális ma is ez a figyelmeztetés! A megvesztegetés, a bűn elvakít, eltérít az igazságtól, részrehajlóvá tesz, függőséget eredményez. Hány kisiklott élet tanúskodik erről!? Jézus megváltói munkája szabaddá tett bennünket. Kiváltott a bűn rabságából. Tanúskodik-e életünk arról, hogy nem „emberek rabszolgái”, hanem Jézus szolgái vagyunk?

Jézus így szólt hozzájuk: „Ha Ábrahám gyermekei volnátok, Ábrahám cselekedeteit tennétek.” Jn8,39b (Ézs 31,6; 1Móz 21,1–7; Jn 1,35–42) Izrael népe büszkén hivatkozott arra, hogy az ősatyának, Ábrahámnak az „egyenes ági” leszármazottja. Ezzel akarta igazolni sokszor mulasztását, tévedését, embertelen, kirekesztő magatartását is. Pedig bűneinkre, hitetlenségeinkre nincs mentség. Önigazolási kísérleteink Isten előtt rendre halomra dőlnek. Egy menekvés van: hozzá térni, felismerni, milyen messzire kerültünk hűségétől, szeretetétől, és irgalmát kérni. Ezáltal életünk is megújulhat!

Krisztus megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Fil 2,8 (Ézs 53,3b; 1Móz 9,12–17; Jn 1,43–51) Krisztusban Isten egészen emberré lett. Ebben karácsony csak a kezdet volt. A legnagyobb dicsőségből a legmélyebbre alázkodott. Oda, ahol a legkegyetlenebb az élet, ahol a halál az úr. Részvétlenség, gúny és közöny vette körül a kereszten – ahogy sokszor ma is! Ő azonban fiúi engedelmességgel a végsőkig kitartott. Megértjük-e ezt az értünk való szenvedést, és szívünket a közönyből hálára s erre a hitre indítja-e: ő a mi Urunk?

Mária pedig ezt mondta: „Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Isten, az én Megtartóm előtt. Felkarolta szolgáját, Izráelt, hogy megemlékezzék irgalmáról, amint kijelentette atyáinknak mindörökké.” Lk 1,46–47.54–55 (Jer 3,23b; Mt 2,1–12; Ef 3,2–3a.5–6; Jn 2,1–12) Vízkereszt ünnepén arra emlékezünk, hogy Jézus Isten szeretetének fényét hozta erre a világra. Mária dicsőítő hálaéneke Istent magasztalja, irgalmasságát dicséri, aki megkönyörült szolgálóján, mert „bizony csak Istenünk szabadít meg”. Ennek a jó hírnek kell hangoznia az egész világon.

Az Ige által lett minden, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. Jn 1,3–4 (Zsolt 117,2; 1Jn 3,1–6; Jn 2,13–25) Életünknek igazi értelmet az ad, ha felismerjük, hogy Isten teremtő Igéjével igent mondott ránk. Hűsége és szeretete pedig megtart az életben, beragyogja utunkat, és célt jelöl ki számunkra. Igaz, vannak sötét órák, félelmek is, amikor nem látjuk életünk értelmét. Igéje fényében azonban a helyükre kerülnek a dolgok, és világosan láthatjuk, hogy hűsége mindenen keresztül megtart!

Keveháziné Czégényi Klára

::Nyomtatható változat::