Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Advent vagy ádvent? Melyik a helyes alak, és miért? Netán mindkettő elfogadható? E sorok írójának mint az Evangélikus Élet olvasószerkesztőjének a karácsony előtti hetekben – és nem csak ebben az évben – többen is feltették ezeket a kérdéseket, a lap szerkesztőbizottságának tagjaival való eszmecsere közben éppúgy, mint olvasókkal beszélgetve. Kétségtelen, hogy az idegen szavak írásmódja a magyar helyesírás fogós, egyszersmind sok vitát kiváltó kérdései közé tartozik, ezért – bár az idei advent már mögöttünk van – nem haszontalan lapunk hasábjain is szólni róla. Már csak azért sem, mert a nemrégiben megjelent Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyvben is előfordul jó néhány görög vagy latin eredetű teológiai szakkifejezés. Az alábbiakban – rövid „helyesírás-elméleti” bevezető után – advent szavunk írásmódjáról szólok, a következő lapszámban pedig egyes teológiai szakszavak helyesírásának kérdésköre kerül terítékre.

Több mint másfél évszázaddal ezelőtt, 1832-ben a Magyar Tudós Társaság – a mai Magyar Tudományos Akadémia elődje – első kiadványaként látott napvilágot a Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai című vékonyka kis kötet. Ez volt az első akadémiai helyesírási szabályzat. (A magyar helyesírás szabályozására irányuló kísérletek persze jóval korábban is voltak – például Dévai Bíró Mátyás Ortographia Vngarica címmel először 1538-ban megjelent munkája –, ezek azonban széles körben nem fejtettek ki hatást, előírásaik nem váltak általánosan alkalmazottá, az írásgyakorlat részévé.) 1832 óta máig – és a jövőben is – az Akadémia illetékes testületei gondoskodnak a magyar helyesírás szabályozásáról; a magyar nyelvű írásgyakorlat számára az általuk kidolgozott szabályzat előírásai jelentik a helyesírási normát határainkon innen és túl.

A jelenleg érvényben lévő szabálykönyv A magyar helyesírás szabályai címmel 1984-ben jelent meg a szabályzat 11. kiadásaként. Ennek alapján készült a Magyar helyesírási szótár (első ízben 1999-ben adták ki, és több változatlan lenyomata is megjelent azóta); mintegy 140 ezer szó és szókapcsolat helyes írásmódja található meg benne. Tavaly óta pedig egy újabb kiadványt is fellapozhat, akinek helyesírási kérdésekben van szüksége útmutatásra: Laczkó Krisztina és Mártonfi Attila Helyesírás című, minden eddiginél nagyobb terjedelmű kötetét (Osiris Kiadó, Budapest, 2004). Ennek a szabályzati része számba veszi azokat az újabb vagy eddig szabályozatlan jelenségeket is, amelyekre az érvényben lévő szabályzat nem ad eligazítást; egyébként – természetesen – összhangban van a szabályzat előírásaival. Szótári része csaknem 214 ezer szót és kifejezést tartalmaz.

Lapozzuk hát föl a segédkönyveket! Az advent esetében hamar megkapjuk az útbaigazítást: a szabályzat, illetve az Osiris-kézikönyv szótári részében és a Magyar helyesírási szótárban egyaránt szerepel, mégpedig így, a-val. További kutakodás nélkül egyértelműen megállapíthatjuk tehát, hogy szavunknak írásban ma ez a helyes alakja.

Mi lehet akkor az oka annak, hogy egyesek idegenkednek tőle, sőt vannak, akik határozottan azt állítják, hogy az ádvent forma a megfelelő? Teljesen alaptalan ez a vélekedés? Korántsem. Ugyanis 1954-ig, a jelenlegi szabályzat elődjének, A magyar helyesírás szabályai 10. kiadásának a megjelenéséig éppen ez volt a helyes, az előírt forma. A mai idősebb nemzedékek tagjai tehát az ádventtel találkozhattak az iskolában, és olvashatták ezt az újságokban is.

Vajon miért látták szükségesnek a változtatást a helyesírás szabályozói? Azért, mert úgy ítélték meg, hogy a rövid magánhangzós alak vált általános használatúvá, ez terjedt el a köznyelvben. Ez pedig nyomós érv az írásmód megváltoztatása mellett. Hangsúlyoznunk kell ugyanis, hogy a magyar helyesírásban igen nagy szerepe van a kiejtésnek; olyannyira, hogy a kiejtés elve a helyesírási alapelvek egyike. „A szóelemek leírásának alapja a történeti hagyományban kialakult, a helyesírás által is őrzött mai köznyelvi kiejtés” – olvasható a szabályzat 17. pontjában. (Ugyanilyen megfontolásból lett egyébként – szintén 1954-ben – például az ártézi kút-ból artézi kút, az arómá-ból aroma, a frizúrá-ból frizura, viszont az atletiká-ból atlétika, a szatirá-ból szatíra. Egyes szavakban a mássalhangzók időtartamának jelölése változott meg: programm > program, szuterrén > szuterén. Nemcsak idegen, hanem magyar szavak hangjelölését is a köznyelvi kiejtéshez igazították ekkor, például csunya > csúnya, gunár > gúnár; bölcseség > bölcsesség; viszont kipuffogó > kipufogó.)

Egy – bárki számára hozzáférhető – számítógépes adatbázis segítségével megvizsgálhatjuk, hogy az utóbbi kétszáz évben írásban vajon az advent vagy az ádvent alak fordult-e elő gyakrabban. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében készült, A magyar irodalmi és köznyelv nagyszótárának korpusza elnevezésű adatbázist különböző hosszúságú, műfajú és témájú szövegek alkotják; közülük a legkorábbi 1772-ben íródott, a legkésőbbi pedig 2000-ből való. Az adatbázisban található szavak száma mintegy 23 millió. (Elérhető a www.nytud.hu címen, az Adatbázisok menüpontban.) Nos, ha keresőkifejezésként beütjük az advent, illetve az ádvent alakot, az előbbire 1954-ig 12 találatot kapunk (további két esetben a magyar szövegbe ékelődő latin szerkezet részeként fordul elő az advent), az utóbbira viszont csak 6-ot. (Ebben benne foglaltatnak a képzett származékok – adventi, illetve ádventi, adventista – is; ádventista nem szerepel közöttük.) A magyar mondatkörnyezetben – azaz nem latin nyelvű szerkezet részeként – előforduló advent-re az első adat 1793-ból származik, az ádvent-re pedig 1857-ből. A 6 ádvent alakból 4 ugyanabból a műből való.

Mindezekből arra következtethetünk, hogy az advent forma írásban akkor is elterjedtebb volt, amikor szabálytalannak minősült; úgy tűnik, az írásgyakorlat e mellett tette le a voksát. Már csak ezért sincs okunk hibáztatni a helyesírásunk szabályozásáért ötven évvel ezelőtt felelős szakembereket, amiért az advent alakot minősítették követendőnek.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az ádvent hibás lenne a kiejtésben is; a szónak ez az alakja vitathatatlanul sokak nyelvhasználatában él, és a beszélt nyelvben nem is kifogásolható változat. Mint ahogyan az sem helyteleníthető, ha az ugyancsak a-val írandó talentum-ot valaki tálentum-nak ejti.

Végezetül azt mondhatjuk tehát, hogy ki-ki ejtse a szót a számára természetes, megszokott módon, írásban azonban ragaszkodjunk a szabályzat által előírt formához.

Dobsonyi Sándor

::Nyomtatható változat::