Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

„És hogy néznek ki az angyalok, tisztelendő bácsi?” – kérdezte az egyik hittanos kisfiú. A fiatal lelkész kinézett a falusi iskola ablakán, tekintete magához ölelte a poros udvart, a kerítés menti kókadt akácfát és a távolabb megbúvó alföldi tanyákat. „Tudod, kisfiam, a Biblia szerint az angyaloknak nincs szárnyuk, és mindig fiatal férfiak. Gábornak, Mihálynak hívják őket. És mindig ott vannak, ahol szükség van rájuk, ahova Isten küldi őket” – válaszolta. A gyerekek hitetlenkedtek. „De ezen a képen kislány az angyal, és még szárnyai is vannak!” – húzott elő az egyik gyerek egy szentképet. Az egyetemről alig pár éve kikerült fiatalember elgondolkodva nézett maga elé. „Találkoztam egyszer egy angyallal” – mondta csendesen. „Meséljen, pap bácsi!” – kérlelték kórusban a gyerekek.

– Tudjátok, a háború alatt Csongrád megyében voltam segédlelkész. Nagyon nagy terület tartozott hozzám. Három város: Szentes, Csongrád és Kunszentmárton meg sok kis falu, például Fábiánsebestyén meg a tiszazugi falvak, Csépa, Tiszaug és a többiek. Mindenütt alig pár evangélikus élt. A főnököm elmenekült Nyugatra, féltve a háborútól csinos, fiatal lányait. Én akkor még nőtlen voltam, az életemen kívül szinte semmim sem volt még. A szovjet hadsereg hamar átrohant rajtunk, mentek bekeríteni Budapestet. Nálunk sok kárt nem okoztak, csak a motoromat vették el az orosz katonák. Később úgy kellett mondjam: nekik ajándékoztam… Így a félmegyényi területet gyalog, szekéren jártam végig, mikor mit értem el. Nagyon vágytak akkor az emberek Isten után. Féltek. Sokuknak volt a férje vagy a fia a fronton, s nem tudtak semmit a szeretteikről. A templomok mindig tele voltak, éhesek voltak az emberek Isten közelségére.

Történt egyszer, hogy gyalog mentem egyik faluból a másikba. Hogy rövidebb legyen az út, a Tisza gátját választottam. Tempósan lépdeltem, élveztem a magányt, a természetet, és a gát tetejéről messzire el lehetett látni. Egyszer csak elhaladtam egy tábla mellett. Hogy mi volt ráfestve, nem értettem, nem tudtam elolvasni az orosz betűket. Nem sokkal később láttam egy kiégett autót lenn, a gát tövében, de még mindig nem gondoltam semmi rosszra.

Ahogy mentem, egyszer csak egy éles gyerekhang állított meg: „Bácsi, vigyázzon, aknamezőn van!” Abban a pillanatban megdermedtem, és mozdulni sem mertem. Néztem, ki szólt. Lenn, a gát alján, a tavalyról maradt levágatlan kukoricás szélén állt egy olyan tíz-tizenkét éves forma fiú. „Mit csináljak, mi lesz most?” – kérdeztem tőle rémülten. Mire a gyerek: „Bácsi, tegnap esett az eső. A sárban biztosan láthatóak a lábnyomai. A saját nyomaiba lépkedve hátráljon ki, amerről jött. Ahova már egyszer lépett, ott biztosan nincs akna.” Igaza volt a kölyöknek. Így is tettem, és szép lassan, hátrafelé elhagytam az aknamezőt. Közben hideg veríték gyöngyözött a hátamon a félelemtől. Mikor nagy sokára újra biztonságban voltam, kerestem a gyereket, gondoltam, megköszönöm neki, hogy gyermek létére ilyen bölcs tanáccsal látott el. De meglepetésemre a fiú eltűnt. Ahogy mondják, mintha a föld nyelte volna el. A gát tetejéről jó volt a kilátás, de a fiút sehol nem láttam. Sem akkor, sem azután.

Istennek adtam hálát azért, hogy ott és akkor a halál torkából mentett meg. És ma már tudom: egy igazi angyalt küldött a megsegítésemre.

A fiatal lelkész, aki angyallal találkozott, az édesapám volt.

Lupták György

::Nyomtatható változat::