Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Mint minden esztendőben, előbb-utóbb az idén is elhagy bennünket a mogorva, ködös, havas, jeges tél, és lassan bontogatni kezdi rügyeit a természet, hogy feltámadjon a téli halálálomból, és új életre ébredve színpompával hirdesse a teremtett világ szépségét.

Ám nemcsak a természet téli álomhalála és az abból való látványos feltámadás, felébredés foglalkoztat bennünket, hanem hitünk szent titka is, amikor idén is megemlékezünk a szent történetről, az életünket mentő eseményről, hogy Krisztus Urunk vállalta érettünk, helyettünk és miattunk a megváltó halált, a golgotai keresztet. És idén is előbb emlékezünk, azután – talán szívvel és lélekkel – ünnepelünk.

Megrendült emlékezésből lesz boldog ünneplés!

Esztendőről esztendőre közhírré teszszük minden lehetséges módon, lapunkban és szószékekről egyaránt, hogy a nagypénteki kereszt és a harmadnapi diadal a lehető legszorosabban tartozik össze! Szétválaszthatatlanul!

Első a megrendült emlékezés!

Az egész böjti időszak alatt arra készülünk minden esztendőben, hogy méltóképpen emlékezhessünk meg az Úr Jézus Krisztus drámai vállalkozásáról: „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,45)

A keresztény tisztességhez hozzátartozik a méltó emlékezés. Emlékezés a látszólagos örömünnepre is: mert Jézus Jeruzsálembe való bevonulása látszólag diadalmas (Mt 21). Meglehetősen nagy tömeg köszönti hódolattal, szinte mértéktelen ujjongással, frissen tördelt pálmaágakkal, földre terített felsőruháival a híressé vált Mestert, a gyógyítót, a csodatevőt, a váratlanul kenyéradót. Mindenki ujjong, csak Jézus néma; szótlanul, halálra kész lélekkel ül a békésen baktató csacsin, mert eljött az ő órája, és látja a senki által sem látható keresztet.

És megemlékezünk ilyenkor a nagycsütörtök esti történetről is, amikor kezébe vette a kenyeret, kijelentve róla megtörése után: „Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, majd vette a poharat, és ezt mondta: „E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki.” (Lk 22,19.20)

A szentség megalapítása után tanítványai énekelve mentek a híres kertbe, ő pedig akkor is némán ment velük, hogy megkezdje a megváltás drámai küzdelmét.

Este van, késő, vacsora után a tanítványok békésen alszanak a kertben, Jézus pedig rettenetesen gyötrődik, „és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek” (Lk 22,44). Még vergődő lélekkel kéri az Atyát, ha lehetséges, múljék el az ítélet pohara, de alázatos lélekkel hozzáteszi: „…mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” (Lk 22,42)

Emlékezetben követhetjük az elfogatás történetét is: át kell élnie az áruló Júdás mocskos csókját, és azután jönnek a bántó szavak, a pofon, a korbács, a köpés, a dölyfös, de zavarodott Pilátus, a pojáca Heródes… Végül Barabbás szabadul, és az Atya fia indul a keresztre. Emlékezhetünk a töviskoronára, a szögekre, a fájdalomra, és elhangzik hét ige a keresztfán. Majd csend lesz, némaság, halál. De megindul a föld. Megremegnek a létezés eresztékei. Szétesne minden, ha nem tartaná össze kegyelmesen a kaotikussá váló létet az újjáteremtés csodája és érthetetlen titka.

Emlékezzünk megrendült lélekkel, hogy miért, hogyan, kik miatt halt meg az Úr Jézus! Énekeljük megindult lélekkel, hogy a „keresztfához megyek”, s benne ezt is: „Isten ama Báránya / Hogy jut a keresztfára? / Mért foly alá szent vére? / Értem tette ezt Jézusom, / Fájó szívvel hiszem, tudom, / Lelkem örök üdvére.” (EÉ 208,2)

A megrendült emlékezés az egyik lelki alapfeltétele annak, hogy az a csoda is eljusson szívünkig, hogy Jézus feltámadt.

Nehezen indult a feltámadás hírének terjesztése, mert a tanítványokat is meglepte ez a fordulat, mely tényleg váratlan volt számukra is. Hiszen azt még csak megértették, hogy a Názáreti a tanítása, gondolkodása, szavai miatt nemkívánatos személlyé vált az akkori államhatalom képviselői számára, és ha nagy fájdalommal is, de képesek voltak felfogni a szörnyű történetet s azt, hogy mindennek vége.

De egyszer csak ott áll előttük Jézus! Alig hisznek – sőt nemegyszer nem is hisznek – a szemüknek. Annyira nem volt a gondolatvilágukban Jézus feltámadása, hogy ezzel az értelmüket meghaladó ténnyel egy jó ideig nem tudtak mit kezdeni. Tényleg itt van előttük? Tényleg Jézus az? Asszonyok jönnek az üres sír hírével s azzal is, hogy látták a Feltámadottat, „de ők (az okos férfiak) üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik” (Lk 24,11). Ám lassan átjárja hitetlenkedő tanítványai halálfélelemtől megfagyott szívét a boldog öröm: Jézus él, és még a hitetlen Tamás száján is kiszalad egy rövid, de mélységében páratlan hitvallás: „Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20,28)

Amilyen drámai erővel és hirtelen szakad rájuk a kereszt iszonyú valósága, olyan lassan tisztul a bánattól, gyásztól megvakult lelkük, olyan lassan tisztul a halálfélelemtől elvakított lelki szemük, és csak lassan kezdik felismerni, hogy Jézus tényleg él!

A Feltámadott egyszer meglepte a tanítványok asztaltársaságát. Köszönt nekik, ők pedig félelmükben azt hitték, hogy kísértetet látnak. Hát persze, hiszen az ajtó zárva volt. S Jézus mégis így szól: „Békesség nektek!” „Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben?” – hangzik a kérdése. A tanítványok pedig „még mindig nem mertek hinni örömükben”! (Lk 24,36.38.41)

Mi pedig – 2006-ban is – ünnepelünk! Merjünk hinni! A halál feletti győzelmet ünnepeljük! Merjünk hinni! Ünnepeljük Krisztusnak a halálunk felett aratott győzelmét, boldogan ünnepeljük! Merjünk hinni!

Ribár János

::Nyomtatható változat::