A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Az Északi Egyházkerület közelmúltban nyugállományba vonult püspökét, D.Szebik Imrét 1990. március 17-én iktatták be tisztébe. Az alábbi interjú egy nap híján pontosan tizenhat esztendővel a püspöki szolgálatba való indulás után készült. Nem szikár mérlegkészítésre szerettem volna kérni a püspök urat, hanem arra, hogy meséljen lelkészi szolgálatának tapasztalatairól – örömökről, találkozásokról, megtartó igékről, küzdelmekről –; idézze fel a tizenhat évnyi püspöki szolgálat meghatározó állomásait, s végül ossza meg velünk, milyen útravalót ad a püspöki székben őt követő dr. Fabiny Tamásnak.

– Püspök úr, amikor 1962-ben lelkésszé szentelték Óbudán, megfordult-e a fejében, hogy egy napon püspöke, illetve elnök-püspöke lesz a Magyarországi Evangélikus Egyháznak?

– Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy valaha is püspök leszek, sem a felszentelésem napján, de sokkal később – huszonegy éven át szolgáltam Miskolcon – sem. Amikor megválasztottak budavári lelkésznek, akkor sem gondoltam, hogy az a bizalom és kitüntetés ér, hogy később az egyházkerület püspökévé választanak. Jeles eredménnyel végeztem el a teológiai tanulmányaimat, külföldi ösztöndíjat is kaptam 1971–72-ben – de mindez természetesen nem predestinált arra, hogy püspök legyek. Budavári szolgálatom alatt került elő a nevem – dr. Reuss András teológiai tanáréval együtt –, mikor dr. Nagy Gyula püspök úr, kedves elődöm nyugdíjba ment, és a választás végül az én személyemre esett. Hadd idézzem Vergiliust: „Sorsát és jövőjét nem láthatja az emberi lélek.” Magam is így voltam ezzel, mikor a lelkészi pályát választottam.

– Március 12-én, vasárnap tanúja lehettem püspök úr budavári búcsúztatásának – reméljük, hogy „csak” püspökként búcsúzott, ám szószéki igehirdetőként nem! –, amelyen szinte tapintható volt a bensőséges, szeretetteljes légkör. Akkor azt mondta, budavári parókusként eltöltött öt éve élete egyik legszebb időszaka volt…

– Két okból igaz ez. Az egyik, hogy Madocsai Miklós lelkész testvéremmel rendkívül harmonikusan tudtunk együttműködni. Ugyanakkor a külső környezeti tényezők, a politikai kontextus is nagyon kedvező volt. Az egyházba visszatértek azok, akik addig különböző okok miatt nem vettek részt az egyházi életben: pedagógusok, bírák, rendőrök, katonatisztek és így tovább.

A társadalmi légkör a szabadságot mintegy kiterjesztette, és az egyházzal szembeni elvárások is megsokszorozódtak, mondván: oly mértékben beteg a társadalom minden téren, de főleg erkölcsiségében, hogy szükség van egy nagyon hatékony morális megújulásra. Ez a megújulás utáni vágy volt jellemző pont arra az öt esztendőre. Fokozott gyülekezeti részvételben mutatkozott ez meg, egyre nagyobb lett az igény a felnőttkeresztelő, a felnőttkonfirmáció iránt, nőtt az istentiszteletek látogatottsága.

– Tehát „annak dacára” különösen szép öt parókusi évet töltött el a Várban, hogy igazán viharos kezdetben volt része, ahogy azt a vasárnapi búcsúztatón fel is idézte… Kérem, ossza meg ezt a történetet püspök úr az olvasókkal is.

– 1985. február 5-én bemutatkozó szolgálatom volt Budavárban. Nagyon viharos idő köszöntött be, dörgött, villámlott, és valami módon elektromos zárlat keletkezett. Az orgona nem szólt. Peskó György, a gyülekezet kitűnő orgonistája a liturgia első sorát még lejátszotta az orgonán, majd átfutott a harmóniumhoz, és a másodikat már azon játszotta… Az áram visszajött, majd megint elment, ezért az egész művelet többször megismétlődött – hát ezért is volt nagyon emlékezetes számomra ez a viharos kezdet… De több vihar, Istennek hála, nem volt.

– A kronológiát folytatva, a püspökként eltöltött tizenhat év mozgalmas történelmi időszakra esett. A rendszerváltás izgalmakat és örömeket hozott, új lehetőségek nyíltak az egyházak előtt… De bizonyos, hogy mindez a változás sok-sok külső-belső feszültséggel is járt – és jár ma is, ám ezt most ne említsük. Püspök úr életét a történelem alakította, Ön pedig a másfél évtizedes egyházvezetői szolgálatával írt történelmet… Hogyan élte meg mint egyházvezető azt, amire tulajdonképpen előre fel sem lehetett készülni?

– A különböző kormányok ideje alatt más és más minőségben tapasztaltuk a feszültséget. Természetesen a kibontakozás lehetőségét az Antall-kormány törvényileg biztosította; ezt legfeljebb lassítani lehetett. Nagyon komoly tárgyalásokra volt szükség ahhoz, hogy az egyház éljen jogaival, és kihasználja a törvény adta lehetőségeit – például visszakapja a megfelelő ingatlanokat, el- vagy újraindítsa az iskolákat. Nagy küzdelem volt egy-egy ilyen indulás. A helyi hatóság bizony nem mindig örült; volt, hogy egyenesen félretájékoztatták az iskolát, a szülőket, pedagógusokat… A feszültségek feloldására egy Seneca-idézettel válaszolok: „Csak a szeretet szava ér az égbe, a lárma sohasem.”

Valóban, sajnos hat ránk a világ politikai lármája, feszültsége, de nekünk nem kell a világhoz alkalmazkodnunk, az egyháznak szabad és egyúttal kell is megmutatnia a jézusi attitűdöt! Azt elfogadom, hogy az Úristen ajándéka volt az új kezdet, hogy a szabadság hajnala virradt ezekre a volt szocialista országokra. Elment az utolsó szovjet katona – erre a legjobb elmék sem gondoltak, következésképp felkészülni sem lehetett rá. De adott helyzetben cselekedni kellett, s úgy gondolom, egyházunk kihasználta mindazt a lehetőséget, amelyet a történelem Ura tálcán nyújtott: iskolák, szociális intézmények hálózatát bővítette. Azt nem merném mondani, hogy én a történelmet formáltam, de hogy a történelem Ura engem formált, azt igen.

– Püspöki székfoglaló beszédében a hagyományos püspöki feladatok között prioritásként jelent meg a pásztorolás. Ez az attitűd esperesként is igen jellemző volt Önre: a lelkészek lelkészévé lenni. Hogyan valósította meg ezt, milyen személyes kapcsolatai alakultak ki lelkészeivel?

– Püspöki szolgálatom elején nagy volt a lelkészhiány – akkor érte el „zenitjét” –, ugyanakkor az egyházzal szembeni elvárások egyre nőttek. Konkrétan: húsz-harminc gyülekezeti állás üres volt, miközben a végzettek száma öt és tizenöt között mozgott; másfelől a tévében, a rádióban, az írott sajtóban, a börtön-, illetve a tábori lelkészi szolgálatban is új igények jelentkeztek, új szolgálati lehetőségek kínálkoztak. Sokszor az előtt a döntés előtt álltunk, hogy „gyülekezetbe vagy a hadseregbe” küldjünk-e ki lelkészt… Az Úristen ajándéka volt, hogy ezt követően évről évre sokkal többen jelentkeztek a teológiára, volt, amikor száznegyven volt a hallgatók száma. Az egyháztörténelem során ilyen magas hallgatói létszám még soha nem fordult elő, ennek köszönhetően a hiány fokozatosan megszűnt.

Gondként jelentkezett viszont, hogy a fiatal lelkészek nem tudták az idősebbek tapasztalatait átvenni, mert azonnal önálló lelkészi szolgálatot voltak kénytelenek végezni; másrészt gyakran nem gyülekezeti háttérből érkeztek, hanem egy hirtelen döntés következtében kerültek a teológiára, nem ismerve az evangélikus egyház tradícióját. Ezt kellett a püspöknek kezelnie: egyfelől segíteni a fiatalokat megmaradni az önállóságukban, másfelől pedig a tradíciókat megismertetni, őrizni.

A lelkészekkel kiegyensúlyozott kapcsolatot ápoltam és ápolok. Természetesen inteni, fegyelmezni mindig nehezebb volt, de ez szerencsére ritkábban fordult elő. Úgy érzem, jó lelkiismerettel gondolhatok vissza arra, hogy sok fiatal lelkészünket elindíthattuk az úton és segíthettük a pályán.

– Hadd idézzek egy érdekes bekezdést az említett székfoglalóból: „Nem szeretnék megkeseredett püspök lenni, mint az elmúlt nehéz történelmi időkben azzá váltak némelyek. (…) Meggyőződésem, hogy újfajta püspöki szolgálat körvonalai bontakozhatnak ki előttünk. Új püspökképre van szükség egyházunkban. Mindez lehetővé teszi, hogy evangélium-központú, gyülekezetcentrikus, egyházépítő – külső sallangoktól mentes – legyen a püspöki szolgálat.” Visszatekintve a megtett útra: sikerült-e ezt megvalósítania?

– Igen, úgy érzem, hogy kiformálódott a másfajta püspökkép, amikor is nem kell „félni” az egyházvezetőtől, nem a formalitásoknak kell eleget tenni; a kölcsönös tiszteleten, megbecsülésen alapszik a viszony. Az elmúlt tizenhat évben Isten ajándékaként talán sikerült megvalósítani ezt.

– Az Északi Egyházkerületben mintegy húsz templom építésére, szentelésére került sor 1990 óta. Templomépítő püspöknek vallja-e magát?

– Ezt a nagyon megtisztelő címet azért nem merném viselni. Mondjuk inkább azt, hogy én „bábáskodtam” templomépítések elkezdésén, és inspiráltam a gyülekezeteket, de mindig a közösségeknek kellett felépíteniük a templomot. S ahol felépült egy-egy templom, ott a lelki élet is megelevenedett, és a gyülekezet is megerősödött. Ilyen örömteli példa Budaörs, Budahegyvidék, Nyírtelek, Balatonfüred, Pásztó.

– Izgalmas kérdés, hogy kiket tart mestereinek, hiszen szolgálata során nyilván sokszor építkezett lelkileg, teológiailag, emberileg személyes élményekből, kapcsolatokból.

– A lelkészi pályán elindító személyiség egykori lelkészem, Németh Károly. A Dunántúli Egyházkerület püspökhelyettese, nyolc nyelven beszélő lelkész volt, nagy könyvtárral – igazi tudós. Ő szerettette meg velem a teológiát, és lett példaképem egész életemre. Sok vendéglelkészt hívott, akik szintén hatottak rám, így például az ötvenes években a püspöki szolgálattól eltiltott Túróczy Zoltánt is.

A teológiai akadémián Prőhle Károly, Nagy Gyula professzor és Karner Károly tanár alapvetően meghatározták teológiai gondolkodásomat, segítettek az elmélyülésben. Külföldi ösztöndíjas tanulmányutamon találkozhattam Eduard Schweitzerrel, Arthur Richhel, Robert Leuenbergerrel, Nikos Nissiotisszal. Nemcsak az intellektusomat művelték, hanem személyiségükkel is hatottak rám, amikor szeretetükkel, megbecsülésükkel kitüntettek. Mindig a gyakorlati teológia iránt éreztem elkötelezettséget: az igehirdetés, a lelkigondozás állt legközelebb hozzám, és ez püspöki szolgálatom során is prioritásként volt jelen.

– Lelkészszentelési igéje 1962-ben Óbudán Józs 1,9 volt: „Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr, mindenütt, amerre csak jársz.” Meghatározó volt később is Istennek ez a biztatása?

– Igen, így van. Ez az ige állt a meghívónkon, és nagyon sokszor visszaemlékeztem rá – szükség is volt rá. Ez a Józsué könyvéből való ige elkísért mindvégig a negyvennégy év szolgálatában, éppúgy, mint a püspöki beiktatásom vezérigéje, a 143. zsoltár 10. verse: „Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!”

– Melyek voltak a legszebb pillanatok, feladatok?

– A püspöki szolgálatban a leggyakoribb esemény a gyülekezetek látogatása. Örömmel és szívesen készültem mindig, és meghatott az a szeretet, amellyel fogadtak: teli templom, énekkar, ifjúsági szolgálat. Missziói lehetőség és felelősség volt egy-egy látogatás, s igyekeztem a közegyház életéről is szólni, hiszen a gyülekezeteket érdekli, hogyan élik az életüket más közösségek, valamint fontos, hogy lássák az előttük is nyitva álló lehetőségeket.

Az egyház önmagára találásának időszaka volt ez, a külső kereteket lehetett szélesíteni, majd megtölteni belső tartalommal. Iskolai hitoktatás, ingatlanok rendezése, laikusok gyülekezeti szolgálatba állítása… Ezt különösen is fontosnak érzem: a lelkésznek legyenek munkatársai, mert ma egy közösséget csak együtt lehet vezetni! A lelkész egyik legfontosabb feladata az, hogy felfedezze hívei karizmáját.

Évente általában ötven látogatást végeztem a tizenhat év alatt, most pedig már júniusig tele van a szolgálati naptáram. Különösen örömmel gondolok vissza a mintegy százhúsz lelkész felszentelésére, akiknek többsége ma is egyházunk szolgálatában áll.

– Az egyik történelmi dátum szintén az Ön püspöksége idejére esett, nevezetesen Magyarországnak az Európai Unióba való belépése 2004-ben. Hogyan látja ma, a kezdeti „EU-fória” után az egyházak és az EU kapcsolatát, lehetőségeit?

– A múlt héten a német evangélikus egyházak püspökkari konferenciájának meghívott előadója voltam. Beszámoltam egyházunk jelenlegi helyzetéről, valamint megtárgyaltuk, hogyan lehetne a közép-európai kisebb egyházak hatékony képviseletét biztosítani az EU szervezetén belül. Úgy tűnik, a németek nyitottak arra, hogy a német protestáns szervezet küldöttsége bővüljön egy Közép-Európából érkező személlyel, aki kizárólag ezt a régiót képviseli majd. Fontosnak tartom ennek a területnek a megjelenítését, hiszen egészen más a múltjuk – a múltunk –, a szolgálati feltételrendszerük, mint Nyugaton. Az Európai Unióba való belépésünk emlékezetes alkalma volt a szomszédos Ausztria evangélikus egyházának tisztségviselőivel közösen tartott istentisztelet Nemeskéren.

– Két tisztsége, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának (MEÖT), illetve a Magyar Bibliatársulatnak az elnöki tiszte bizonyára folytatólagosan ad elfoglaltságot…

– Tovább végezhetem szolgálatomat a MEÖT-nél, ami azért is megtisztelő, mert svájci ösztöndíjas tanulmányaim óta az ökumené elkötelezett híve vagyok. Jézus főpapi imádságát sokkal komolyabban kellene vennünk: a lelki összetartozást Krisztusban. Többet imádkozni, többet gyakorolni a testvéri közösséget. Az összetartozást a misszió és a Krisztusról való tanúskodás lehetőségeként is kell megélni. Individualizálódó, egoista világunkban a keresztények egymást is segíthetik a hétköznapi élet területein, az egzisztenciális gondok megoldásában, az egymás iránti bizalom felépítésében.

– Egy korábban Önnel készült EvÉlet-interjúban a lap főszerkesztője a következő kérdést is föltette: milyen könyvet olvasott utoljára püspök úr? Én most hadd legyek ennél egy fokkal általánosabb: hogyan pihen, mi módon kapcsolódik ki?

– Nagyon szívesen járok hangversenyre, az orgonamuzsika különösen pihentet, csendesít. Kikapcsolódást nyújtanak a megfelelő tévéműsorok – de a nyugdíjas évek ismérveit még nem tudom felsorakoztatni, még igazán nem kezdődött el ez az időszak…

– Gondolom, jó néhány meghívás érkezett, érkezik püspök úr részére előadások tartására, igeszolgálatra, látogatásra… Szóval a tévé még jó ideig bizonyosan nem lesz sokat bekapcsolva… Hadd kérdezzek az unokákról, a családról is!

– Hogy hova, hány helyre hívnak, nem tudom, de szívesen teszek majd eleget ilyen jellegű kéréseknek. Püspöki szolgálatom idején hetente egyszer-kétszer találkozhattam a nagyobb családdal. Szerda délutánonként a feleségem, aki szolgálataimban hű segítőm, tizenhat gyereknek – köztük négy unokánknak – tart hittanórát. Az órák után az unokák nálunk vacsoráznak. Ezek az esték sok örömet jelentenek, jó látni, miként gyarapodnak szellemiekben.

– Az utóbbi évek püspöki feladatainak egyike az állammal kórházügyben folytatott egyeztetéssorozat volt. Az evangélikus kórház – a szó szoros értelmében – szívügye püspök úrnak. Olvasóinkat bizonyára érdekli, hogy mik a legfrissebb fejlemények.

– Az elmúlt négy-öt év állandó feladata volt az Egészségügyi Minisztériummal való tárgyalás, s úgy tűnik, hogy mára majdnem minden akadály elhárult a dr. Cserháti Péter előkészítő munkája nyomán elinduló evangélikus kórház megnyitása előtt. Érdemben ez azt jelenti, hogy Budakeszi határában – de még Budapest területén – az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet öt pavilonját kapnánk meg használatra hosszú időre. Ezen a területen, azaz a kórház indítása körüli tennivalókban a jövőben is szívesen segítek.

– Végezetül kérem, ossza meg az EvÉlet olvasóival, hogy milyen útravalót, főpásztori jó tanácsot adott vagy ad utódjának, dr. Fabiny Tamásnak. Mi az a leszűrt tapasztalat, amelyet különösen is a szívére helyez, amellyel átadja a stafétabotot március 25-én?

– Sokat beszélgettünk már eddig az egyházkerületről. Amit fontosnak érzek, s amiről már ebben az interjúban is szó esett, az, hogy a püspök magában is tudatosítsa: ő első renden a lelkészek lelkipásztora, és ezen keresztül másodsorban a gyülekezetek életét figyeli, segíti. Nagyon jó lenne, ha több canonica visitatiót tudnának végezni püspökeink. Az ideális az lenne, ha legalább hat-nyolc évenként egyszer minden gyülekezetet felkeresne a püspök. Magam a tizenhat év alatt összesen tízet-tizenkettőt végeztem, de úgy vélem, ez kevés, ennél több lenne kívánatos. A vasárnapi igehirdetési látogatások erre a fajta alapos ismerkedésre ugyanis nem alkalmasak, ám arra igen, hogy a lelkészekkel való törődést kifejezésre juttassuk. Bizonyos, hogy ez az én utódomnak, dr. Fabiny Tamásnak is szív szerint való feladata lesz.

Az igehirdetés, a lelkigondozás mellett fontos a szakminisztériumokkal való kapcsolattartás. Nem kevésbé lényeges természetesen a jó személyes ismeretségek ápolása az egyházon belül – az intenzív együtt munkálkodás mind a gyülekezetekkel, mind az esperesekkel a szolgálat folyamatos működését biztosítja. Ezenkívül pedig – és mindenekelőtt – Isten áldását kívánom az utódomnak ezzel az idézettel: „Tedd, amit ma kell, híven, s a jövőt majd rendezi az Isten.”

Kőháti Dorottya

::Nyomtatható változat::