Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

„Minden, az élettel kapcsolatos manipulációra utaló gyakorlat teológiai tekintetben veszélyes dolog” – így válaszolt kérdésemre jó néhány évvel ezelőtt a katolikus egyház egyik vezető személyisége. Hozzátette, ő személy szerint fogékony a tudomány nyújtotta lehetőségekre, de soha nem árt az óvatosság, kerülendő a gyors, egyértelmű állásfoglalás. Azért is, mert az esetek többségében (már ami az élettel kapcsolatos manipulációkat illeti) álláspontunk csak elutasító lehet, és nem jó, ha az egyház – kényszerből, szükségből, őszintén – mindig mint az új utak ellenzője jelenik meg a közvélemény előtt.

A fenti rövid eszmecsere jutott eszembe a Budapesti Európa Intézet által a közelmúltban rendezett, Az élet méltó befejezése címet viselő kerekasztalbeszélgetés-sorozat kapcsán. A sorozat házigazdája Glatz Ferenc történész, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, a beszélgetéseket pedig Bitó László orvos-író vezeti, akinek az elmúlt évben jelent meg a Boldogabb élet – jó halál. Eutélia – eutanázia című könyve.

Eddig két alkalomra került sor; még hármat terveznek. A kiindulópont: igény a mai ember halálával, ennek körülményeivel, problematikájával való szembesülésre. Ritka törekvés ez napjainkban.

A fejlett világban jelentősen meghosszabbodott átlagos élettartam kiváltott egyfajta sajátos, felelőtlen emberi magatartást. A „soha nem halunk meg” mentalitás, az elmúlás realitásának a gondolkodásból való száműzése szerepet játszik abban, hogy a társadalom morális színvonala nem kielégítő. Így ez a magatartásmód szinte törvényszerűen vezet oda, hogy keveseknek adatik meg az emberhez méltó eltávozás.

Bitó szerint kétféle halál van. A türelmetlen, amely idő előtt, életünk valamelyik korai szakaszában áll elénk, és amely ellen minden erőnkkel küzdenünk kell. És az életünk végén ránk váró, elkerülhetetlen, türelmes halál, amely megvált egy leépülő test fokozódó megaláztatásaitól. Ez ellen értelmetlen küzdeni; boldogabban élhetünk, ha kibékülünk vele, felkészülünk rá.

A kérdés örök, de alig vitatható, hogy a 20. század orvostudományának rendkívüli fejlődése sajátos időszerűséget kölcsönöz a témának. Az egyik fókuszpont a haldoklás folyamatának a megnyúlása, egyáltalán a halál fogalmának a meghatározása. Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi elnöke mondta az első kerekasztalvitában (melyben Heller Ágnes filozófus, Czeizel Endre orvos genetikus és Csányi Vilmos etológus vett még részt): „…közöttünk nincs igazi lényegi különbség az élet keletkezését illetően, a halál meghatározása sokkal, de sokkal nehezebb.”

Ez a vita az alapfogalmakat volt hivatott tisztázni. Egyetértés volt abban, hogy az állati és az emberi lét között a gondolkodás képessége és a nyelv mint eszköz jelenti a különbséget. Ember voltunk meghatározója az absztrakt gondolatok átadására is képes kommunikáció.

Genetikailag a fogamzást követő harmadik naptól szólhatunk – az újabb kutatások szerint – új életről, mert ekkortól határozza meg az anyai és apai DNS-ből létrejött új génkombináció az új egyénre jellemző fehérjék szintézisét. Addig a petesejt vezérel, de már jelen van természetesen az anyai és az apai szervezetből származó két félgenom. A tizenötödik naptól kezdődik meg a még mindenre képes őssejtekből a kétszáz különféle speciális (agy-, izom-, csont- stb.) sejt kifejlődése, elindítva az emberi szervek és testformák kialakulását.

A gondolkodó személy és a pszichológiai identitás kialakulása hosszú folyamat, melyben a születés, az első lélegzetvétel biológiailag, jogilag és szimbolikusan a legmeghatározóbb mérföldkő. Mindez azért is lényeges, mert az ember a kilenc hónapos magzati élet után még valójában koraszülött, önállóan nem életképes, védelemre, ellátásra, gondozásra szorul.

Megdöbbenést keltett annak a Czeizel Endre által elvégzett vizsgálatnak az eredménye, melyben a potenciális szülők nyilatkoztak arról, hogy elvetetnék-e a gyermeküket, megszakítanák-e a terhességet egy-egy adott betegség esetén. Az még érthető, hogy agy- és koponyahiány, hasadt, nyitott gerinc, illetve Down-kór fennállásakor csaknem 100%-os az arány (99, 98, illetve 96%), de a jól gyógyítható ajakhasadék (61%), a depresszióra való hajlam (63%) és a kóros kövérség génjét hordozó (48%) esetekben már nehezebben fogadható el a döntés. És különösen rávilágít a gondokra a férfi homoszexualitásra való hajlam esetén adott 91 százalékos válasz. A legszomorúbb tapasztalat viszont, hogy a terhes nő „válsághelyzete” miatt engedélyezett szociális indokú terhességmegszakítás csaknem mindig egészséges magzatok életének a kioltását jelenti.

A Központi Statisztikai Hivatal közelmúltban megjelent adatai szerint 2005-ben 97500 újszülött látta meg a napvilágot – közel kétezer-négyszázzal több, mint 2004-ben –, de sajnos a halálozások száma is növekedett. A 135500 elhunyt azt jelentette, hogy csekély mértékben, de nőtt a népességfogyás üteme 2004-hez képest.

Egyidejűleg kell küzdenünk az elkerülhető halálok számának mérséklődéséért, illetve a haldoklók életének minőségéért. Nem szorul magyarázatra, hogy kultúránkban – vagy kulturálatlanságunkban… – a születés, élet, haldoklás, halál nagy kérdései, illetve az ezekhez való viszonyunk tükröződnek.

Megdöbbentett, amikor egy hozzáértőnek idéztem Bitó Lászlóval folytatott vitánk egy mozzanatát, és ő határozottan úgy vélte: az orvos-író álláspontja áll közel a valósághoz. Magam úgy véltem, hogy az eltávozók többsége azért megfelelő körülmények között „ül fel Kharón ladikjára”, ha fájdalmas is a kisebbség magas aránya, és cselekvésre ösztönöz. Bitó szerint 98 százalék azoknak az aránya, akiknek testi-lelki értelemben méltatlan körülmények között kell készülniük életük befejező nagy eseményére. Azt elismeri, hogy a „méltatlan” jelző nem jelenti mindig azt, hogy a távozó már szinte vegetatív lény, de ez a kérdések egyik csomópontja.

Az agyhalál mellett új fogalom a „szellemi halál”. Az orvostudomány és a technika fejlődésével szerveink – az agy kivételével – szinte a végtelenségig életben tarthatók. Ezért véli úgy az író, hogy kivettük Isten kezéből a halált. Ha újraindítottuk a beteg leállt szívét, vagy mesterségesen életben tartjuk, nem tagadhatjuk meg halálba segítését, amikor a haldokló erre kér.

Erről szólt a második kerekasztal-beszélgetés, amely a Rendelkezünk-e életünkkel? címet viselte. Kulcsszavak: filozófiai megközelítések, etikai és teológiai válaszok. Terápiás túlbuzgóság. Kezelésmegtagadás, passzív és aktív eutanázia. Betelvén az élettel: a szabad akarat és a „Ne ölj!” parancsa.

A beszélgetésben Oberfrank Ferenc, az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének kutatója, Schőner Alfréd főrabbi, Gyenge Zoltán, a Szegedi Tudományegyetem Társadalomtudományi Intézete Filozófiai Tanszékének egyetemi docense, Beer Miklós váci megyés püspök és jelen sorok írója vett részt.

Érdekes, hogy a részletkérdésekben – ha például az egészségügyi törvény által is lehetővé tett kezelésmegtagadás részletkérdés – alig volt vita. Legfeljebb párhuzamosságok fordultak elő: mást-mást hangsúlyoztunk a hatalmas kérdéskörből.

A zsidó-keresztény kultúra és a humanizmus a haldoklók gondozásában hasonló magatartást tételez föl. De a fő kérdésre adott válasz a kerekasztal résztvevőit és a hallgatóságot is megosztotta, ha nem is volt éles a szembenállás. Az egyháziak – vagy „egyházközeliek” – sem utasították el eleve az önrendelkezési jogot, a filozófus, a házigazda és a moderátor viszont ezt tekinti alapnak, a további együtt gondolkodás vezérfonalának. A következő alkalmakon ugyanis már az orvostudomány és a jog konkrét kérdései kerülnek elő: a haldoklás megrövidítése vagy meghoszszabbítása, a visszaélések kiküszöbölésének a lehetőségei, a hospice esélyei, az eutélia fogalma.

Azt hiszem, önmagában jó, hogy elfogulatlanul, több tudomány nézőpontjából, magas intellektuális szinten igyekszünk foglalkozni az elmúlás problematikájával. Böjtben különösen időszerű ez. Ezt fejezte ki Bitó László sajátos exegézise a klasszikus jézusi mondásról: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Bitó László szerint felebaráti szeretetünk végső és önzetlen, boldogító megnyilvánulása lehet, hogy halálos ágyunkon átadjuk helyünket a nap alatt az elkövetkező nemzedékeknek.

Erre a vitára is vonatkoztatható Bölcskei Gusztáv református püspök vélekedése az Ábrahám és Izsák című Bitó-könyvről: „A sokszor olcsó megoldást kínáló programok, irányzatok, művek korában segíthet ez a könyv tépelődők, kételkedők és hívők (akik nem mások hitét akarják egyszerűen átvenni, hanem maguk akarnak hinni) számára egyaránt.”

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::