Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Az asszonyok nehezen áldozzák fel a szombat délelőttjüket. Ilyenkor kerül sor a hét végi takarításra, mosásra-főzésre. Az Evangélikus Nők Klubjának kéthavonta megrendezett alkalmaira éppen emiatt inkább azok szoktak eljönni, akik már felszabadultak efféle kötelezettségeik alól: gyermekeik kirepültek, nyugdíjasként hétközben is elvégezhetik a ház körüli teendőiket. A március 18-i délelőttön azonban másként történt. A megszokott létszám duplája, közel hatvan ember gyűlt össze az Üllői úti teremben. Ez alkalommal néhány férfi is eljött. Örömmel áldozták fel a délelőttjüket, és nem csalódtak. A két fiatal előadónak – dr. Szabó Cecília orvosnak és Galli Tamás számítástechnikai mérnöknek – a hitről, hivatásról tett vallomása felüdítette, reménységgel töltötte meg a hallgatóság szívét.

Igen, reménységgel, hiszen egyházunk jövőjének égető kérdésére kaphattak itt választ a résztvevők: lesznek-e az idősek után odaszánt életű fiatalok? Cecília és Tamás meggyőző vallomása minden aggodalmaskodást, kétséget eloszlatott.

Hogy fiatal előadók jöttek az alkalomra, azt mutatta az is, hogy bátrabban alkalmazták a modern technikát. Számítógépről vetítettek ki ábrákat, illusztrációként fotókat. Sokakat meglepett, milyen könnyedén bánt Cecília az eszközökkel. Nem csoda, hiszen munkahelyén, a Bethesda kórház intenzív osztályán is gépek veszik körül. „Vigyázni kell, hogy a beteg el ne vesszen a műszerek között” – tett róla említést ő maga is.

Az előadó kifejtette: fontos, hogy egy gyermek teljes lényét gyógyítsuk; ne csak a testét, hanem a lelki sérüléseit is, sőt hatni kell a családi környezetére is – amennyire lehet. Cecília vallomásából egy átgondolt vezetésű kórház képe rajzolódott ki a hallgatók előtt.

Imponáló volt az a szerénység, ahogyan az orvos önmagáról csupán mint a gyógyító közösség egy „lényegtelen” tagjáról beszélt. Simon András grafikus képére utalt, amelyet a kórházban is kitettek a falra. Az ismert gyógyítási történet ábrázolásában csak Jézus és a beteg vonásai látszanak; a barátok, akik megbontották a tetőt, arctalanok. „Csak a beteg gyermek és Jézus a fontos!” – tudatosította a szolgálatról vallott felfogását Cecília.

Bár számtalan személyes emléket idézett fel gyógyulásokról – hiszen a gyermekeknek még nagyobb a gyógyulásra való hajlamuk, a regenerációs képességük –, mégis az a történet maradt meg leginkább a hallgatóságban, amelyik az ima erejéről szólt. Öt százalék túlélési esélye volt annak a csecsemőnek, akiért aznap hárman kezdtek könyörögni az ügyeleti szobában. Ma hatéves, ép és egészséges. „A hívő orvosnak ez a többlete. Van kihez fordulnia, ha szakmailag, emberileg már minden reménytelen” – összegezte a fiatal doktornő. Amikor pedig a hallgatóság soraiból valaki megkérdezte, hogy miért lett orvos, noha korábban más pályára készült, „csupán” ezt tudta válaszolni: „Belülről úgy éreztem. (…) Vehetjük ezt elhívásnak, talán mondhatnám küldetésnek is.”

Galli Tamás előadása ugyanezt támasztotta alá. Nem kell görcsösen keresnünk a szolgálati területünket. Elég szent egyszerűséggel ráhagyatkoznunk Isten vezetésére, mindig csak egy lépést tenni, és lépésről lépésre jutni el oda, ahol az Úr szeretne látni bennünket. Tamás egy multinacionális cég alkalmazottja. Munkahelyén, a szekuláris környezetben Cecíliával ellentétben nincs módja arra, hogy hitét társakkal együtt gyakorolja. Arra viszont számtalan alkalma adódik, hogy kollégái előtt életvitelével, mindennapi megnyilvánulásaival tanúsíthassa keresztény meggyőződését. „Szolgálat lehet az életmódunk” – vallja Tamás, a hogyanra is választ adva: „Tisztán, szentül, egyszerűen, egyedül Krisztustól függve szabadon.”

Világi hivatása mellett a gyülekezetében elindította a hajléktalanok körében végzett szeretetszolgálatot. Ebben is az az elv vezérli, hogy Krisztus szeretetének kell tükröződnie minden cselekedetünkben. Ezen a ponton szelíd kritikát is gyakorolt evangélikus egyházunk felett. Szerinte a szolgálatunk nem mindig felel meg a mai világ kihívásainak. Két területet említett. Hiányolta, hogy kevés gyülekezetünk végez igazán karitatív munkát. A szociálisan rászorulókat csak alkalomszerűen karoljuk fel. Másik meglátása, hogy egyházunk eddig még nem kezdett foglalkozni az egyedülálló fiatal felnőttekkel. Azokkal, akiket kissé pejoratív megnevezéssel szingliként szoktak emlegetni. Pedig sokuknál nem önző akarat, nem az önmegvalósítás szándéka áll amögött, hogy nem élnek házasságban. Galli Tamás kiemelte, hogy nincs olyan fórum, ahol sajátos kérdéseikről beszélhetnének.

Két fiatal értelmiségi vallott ezen a szombat délelőttön. Presbiterként már most gyülekezetük aktív, szolgáló tagjai a Deák téren, illetve Pesterzsébeten. Nekünk ott, az Üllői úti teremben abból adtak ízelítőt, milyen lehet a jövő egyháza. „Itt az idő, átadhatjuk a stafétabotot” – búcsúzott az ajtónál egy idős asszony. „Jönnek utánunk hívő fiatalok. Sőt, okosak!”

B. Pintér Márta

::Nyomtatható változat::