Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Egyes országoknak vagy régióknak „kitüntetett” szerep jut a hazai tömegtájékoztatásban: ezek akkor is szinte nap mint nap feltűnnek a lapokban és a tévéműsorokban, ha országunkat sem történelmi, sem spirituális kapcsolat nem fűzi hozzájuk. Vannak ellenben olyan népek és országok is, amelyek a számtalan közös pont ellenére fehér foltnak számítanak a magyar médiában.

Tipikus példái ennek a balti országok, így Észtország is. Annak ellenére is így van ez, hogy finnugor nyelvrokonaink közül a finnek mellett csak az észteknek van saját országuk. De ezenkívül is vannak közös vonások a két ország között: hosszú és viharos történelmük során az észtek mindennapjait is – miként a magyarokét – évszázadokon át megszálló erők irányították; az észt nemzet is megszenvedte a nagy szomszéd, a cári, majd a kommunista Oroszország, valamint a német birodalom terjeszkedését. Emellett pedig északi nyelvrokonaink velünk egy időben csatlakoztak az Európai Unióhoz. És korántsem mellékesen: Észtország Európa azon részéhez tartozik, mely teljes egészében evangélikus hitre tért a lutheri reformáció során.

Lapunk 2005/37. számában a fővárosból, Tallinnból keltezett izgalmas írás volt olvasható (Nyugat-európai magyar protestánsok találkozója Finnországban és Észtországban címmel); a jelen cikk az ország második legnagyobb városából, Tartuból tudósít a város múltjáról, látnivalóiról, köztük a lutheránus főtemplomról.

Az észt népcsoport a Kr. e. 3000-ben keletről érkező, a neolitikum korszakának helyi népességével keveredő finnugor törzsekből alakult ki; először a római történész, Tacitus említi őket az 1. században, aesti néven. Ők építették 600 körül a Toome-hegyen álló faerődöt, és ők alapították az akkor Tarbatunak nevezett települést, az egész Baltikum egyik legősibb városát, a Skandinávia és oroszföld közötti stratégiai ponton elhelyezkedő Tartut. 1030-ban Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem hódította meg a várost, amelyet róla neveztek el – Jurjevnek. 1061-ben az észtek sikeresen vetettek véget az orosz hódoltságnak.

A város 1224-ben a német lovagrend uralma alá kerül. Az ország népe ekkor veszi fel a kereszténységet; Tartu Dorpat néven püspöki székhely lesz, és a Riga-központú, Livónia elnevezésű államalakulat részévé válik. Az 1280-as években a település csatlakozik a gazdag kereskedelmi központok, a Hanza-városok szövetségéhez. Az 1558–1583 közötti livóniai háborúban először orosz csapatok foglalják el, majd 1582-től lengyel befolyás alá kerül. 1625-ben a svédek hódítják meg kulturális fellendülést eredményezve, amelyet elsősorban a II. Gusztáv Adolf király alapította, ma is működő egyetem fémjelez. A következő impériumváltás 1704-ben történt, amikor a nagy északi háború hadműveleteinek részeként Nagy Péter cár vezetésével visszafoglalták az oroszok.

Észtország közel hétszáz esztendő után, 1918-ban deklarálta, majd 1920-ban függetlenségi háborúban vívta ki szabadságát. A rövid időszak a második világháborúig tartott, amikor a Molotov–Ribbentrop-paktumban foglaltaknak megfelelően 1940-ben a szovjetek szállták meg; őket egy esztendő múltán a németek szorították ki. 1944-ben az oroszok foglalták vissza a várost, az országot – meghozva a kommunizmus embertelen utópiáját. A szabadság fél évszázad múlva virradt fel újra: pontosan tizenöt esztendeje, 1991-ben jött létre a második független Észt Köztársaság, Európa egyik leggyorsabban fejlődő régiója.

Tartu igen gazdag látnivalókban. A középkori városmagját látványosan megőrző fővárossal, Tallinn-nal ellentétben itt ez a korszak egy-két műemléktöredéktől eltekintve eltűnt a várostérképről – részben az 1775. évi nagy tűzvész, másrészt a második világháború pusztítása következtében –, a település az 1775 utáni egységes városrendezési elvek nyomán klasszicista stílusban született újjá.

Kirándulásunkat érdemes a 13. századtól Tartu kereskedelmi, majd kulturális központjának tekinthető Városháza téren, az egykori piactéren kezdeni. Itt áll az 1789-ben emelt, klasszicista stílusú, barokk és rokokó jegyeket is viselő városháza, amely a település hosszú történelme során már a harmadik épület ebben a funkcióban.

A tér szemet gyönyörködtető épületei közül kiemelkedik egy fura építmény: a ferde ház, mely a tartui művészeti múzeumnak is helyet ad. Az 1790-es években egyrészt a régi városfalra, másrészt később megsüllyedt facölöpökre épült. Az elmúlt évtizedekben veszélyessé vált építményt lengyel mérnökök segítségével sikerült megmenteni. Észtország legnagyobb egyetemének klasszicista főépületét 1809-ben emelték, emellett a város több pontján is állnak egyetemi épületek.

A Tartu felett magasodó Toome-hegy látnivalója az 1838-ban épült Angyal híd, melynek feliratai az egyetem első rektorának állítanak emléket. A 13. században emelt és 1624-ben elpusztított vörös téglás dóm maradványait rejti az 1804-ben oktatási célokra kialakított, jelenleg az Egyetemtörténeti Múzeumnak helyet adó épület. 1810-re készült el a dorpati obszervatórium; 1824-ben az akkori világ legnagyobb lencsés távcsövével szerelték fel. A 19. század első felében itt tanult, majd itt dolgozott igazgatóként, illetve egyetemi tanárként Friedrich Georg Wilhelm Struve, az egyetemes csillagászattörténet egyik kiemelkedő alakja, aki elsősorban az úgynevezett kettőscsillagok megfigyelése és katalogizálása terén ért el kiemelkedő tudományos eredményeket.

A százezres nagyvárost az országban általánosan igen nagy arányt képviselő orosz kisebbség mellett a többségi észt nemzethez tartozók népesítik be – akik szinte mindannyian hagyományosan evangélikus vallásúak. Tartu evangélikus főtemploma a Jaani kirik, azaz a Keresztelő János-templom. A próféta tiszteletére felszentelt, egy korábbi, faszerkezetű szakrális hely alapjain létesült székesegyház első említése 1323-ból származik; építését a 14. század második felében fejezték be.

A háromhajós bazilika boltozatos főhajója poligonális kialakítású apszishoz vezet. Az épület külső képét a hatalmas torony uralja; kivitelezésére jellemző a nyers tégla használata. Az istenháza különleges művészi értékét a külsőre és belsőre egyaránt jellemző, több mint ezer terrakottaszobrocska jelenti, melyeket az elmúlt időszak felújításai során másolatokkal helyettesítettek. A torony és a főhajó kialakítására jellemző a nagyméretű fagerendák használata. A kórus északi részén áll a sekrestye, a templom déli részéhez pedig a Lübeck-kápolna kapcsolódik, melynek nyugati részéhez 1746-ban építették hozzá a W. von Münnich-, a torony déli részéhez pedig az E. von Münnich-kápolnát.

A templom 1820–1830 között klasszicista belsőt kapott, 1899–1904 között pedig a homlokzatát újították fel. Az épület részben megsemmisült a nagy északi háborúban, 1944-ben pedig szinte teljesen leégett, sőt romjait a szovjet megszállók örökre el akarták tüntetni a föld színéről. Újjáépítése 2004-ben fejeződött be.

Rezsabek Nándor

::Nyomtatható változat::