Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Valami baj van a belső látásommal. Gyanútlanul megyek az úton, és mindig beleütközöm valamibe. Ettől aztán elvesztem az egyensúlyomat, megtántorodom, megbotlom, olykor el is esem. Mindez nyugtalanná tesz. Kezelésre van szüksége a lelki szememnek, talán egy erősebb szemüvegre. Lássam, hogy mi az az utamat nehezítő akadály, amelyet nem veszek észre, amelybe belebotlok lépten-nyomon.

A vizsgálat végén megkapom az eligazítást. Valóban a látásommal van gond, nem az akadállyal. Azzal mindenkinek számolnia kell, aki csak él. A gond azzal van, hogy Jézust veszítem el minduntalan a szemem elől, holott Krisztus követőjének neveztetem. Őt kell tisztábban látnom. Ahogy lehajol az elesetthez, ahogy bekötözi a sebeket, ahogy kezeli a bűnösöket. Ebből adódóan nekem is mindig mindenkihez jónak kell lennem. Nem csak hozzád, aki mindig jó vagy hozzám. Hozzád is, aki átnézel rajtam, meg hozzád, aki lesajnálva mérsz végig. Hozzád, aki borsot törsz az orrom alá. Hozzád, aki sokszor elkeserítesz. Hozzád, aki rossz híremet kelted. Hozzád, aki bántasz, és nem tudsz nekem megbocsátani, ha szándékomon kívül valamivel megbántottalak.

És nem haragudhatok rád tartósan akkor sem, ha komoly okom lenne rá. Nem beszélhetem ki senkinek felismert gyengéidet. Nem vezethetek listát arról, hogy mi mindennel bántottál meg, amit majd egyszer talán a fejedre olvashatok. Ha jót akarok magamnak, ha nem akarok éjszakánként gyötrő álomból felriadni, rossz lelkiismerettel viaskodni, mindezt nem tehetem. Nem őrizgethetek úgy a szívemben senki ellen vádat, hogy az majd egyszer kínzó önváddá ne változhatna. Legalábbis ha okosan szeretem magamat, ha hiszek Istenben mint Atyában és Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, mindezt nem tehetem. Pedig ebben hinnem kell, ha nem akarok hazuggá válni. Hinnem kell, hiszen vasárnapról vasárnapra – s talán ezen túlmenően is – Isten előtt rendszeresen megvallom ezt a hitemet. És a hamis vallomást a törvény bünteti.

De vajon tudok-e mindig mindenkihez jó lenni? El tudom-e felejteni a bántásokat? Valóban meg tudom-e bocsátani az ellenem elkövetett vétségeket úgy, ahogy szeretném is talán? Nem, biztosan nem. Gyarló ember vagyok, ezt még Isten sem kívánhatja tőlem. Hiszen ő, aki a szíveket vizsgálja, tökéletesen ismer engem és valamennyiünket. Nem túlzás hát olyan magasra állítani a mércét, hogy biztosan leverjük?

Ha Jézus Krisztus nem vette volna magára a világ össze bűnét – köztük az enyémet, a tiédet, az engem keserítőét, a nekem rosszat akaróét, egyszóval mindenkiét, kivétel nélkül –, akkor valóban teljesíthetetlen követelmény lenne. És akkor menthetetlenül elvesznénk az élet labirintusában. De hangzik a hatalmas kijelentés: „Mert úgy szerette Isten a világot…” (Jn 3,16) Ezt a csodát ünnepeltük karácsonykor, s ünnepeljük, amióta élünk, évről évre. Isten szeretete megtestesült. Ebben a szeretetben minden lehetségessé válik. Csakhogy ezt nem elég úgy elfogadni, mint egy betanult vallási tételt. Nem elég időről időre kimondani: Hiszem! Vallom! Igyekezem! A nagy kérdés, hogy mi történik közben a szívemben, mi látszódik mindebből az életemben. Vagyis hogy valóban látom-e Jézust ott járni előttem? Vagy még mindig nem látom, mekkora szükségem van rá?

Isten megoldotta a mi nagy dilemmánkat, amelyet Pál apostol így fejez ki: tudom a jót, és teszem a rosszat (lásd Róm 7,19). Elküldte Jézust közénk, ide a Földre. Hogy felismerve magunkban ezt a nagy ellentmondást, legyen kihez folyamodnunk segítségért. Ott örvendeztünk nemrég a betlehemi jászol körül, megajándékozva és ajándékokat osztva. Már magától a ténytől is jobbak lettünk, hogy van karácsony. Rányílt a szemünk a magányos, a beteg, a gyászoló, a hajléktalan embertársra, és annyira akartunk valamivel segíteni rajtuk. Régi történeteket hallgatva hányszor mesélték apák, nagyapák, hogy arra az egy estére a lövészárkokban is elhallgattak a fegyverek.

Isten szeretete érintgeti a szíveket szünet nélkül, de karácsony éjszakáján különösen is. Számunkra azonban, akik Jézus nevéről neveztetünk, a karácsony nem olyan ünnep, amelyre megint egy évig kell várni, hogy majd újra megmártózzunk egy kicsit jóságunk vizében. Ránk több bízatott.

Jézusban számunkra olyan forrás fakadt, amelyből állandóan, naponta meríthetünk. És nem csupán a magunk vagy azok számára, akik közel állnak a szívünkhöz. És nemcsak lehetőségünk, hanem feladatunk is meríteni ebből a forrásból, inni vizéből, aztán továbbnyújtani a korsót. Mindenkinek, akivel csak érintkezünk, tartósan vagy futólag. Amíg csak élünk a földön. Korhatár nélkül. Gesztusban, szóban, cselekedetben. Ezt jelenti: nekem mindenkihez jónak kell lennem – mert Isten is végtelenül jó hozzám.

Erre a szüntelen jóságra egyetlen ember sem képes magától – ezért van olyan nagy szükségem arra a Jézusra, akit karácsonnyal nem hagytam magam mögött, hanem ott tündököl előttem húsvét ragyogásában. És addig is, amíg a Feltámadottal majd valóságosan találkozom, a húsvét felé vezető böjti úton is szoros kapcsolatban lehetek vele. Nem kötelező, de jó lenne, ha így lenne. Nekem lenne jó. Meg közben azoknak is, akikkel érintkezem. Ám ha mindezt be is látom, még egyáltalán nem biztos, hogy magamévá is tudom tenni, mert nem látom tisztán a bennem levő, tőle elválasztó akadályokat.

Ilyen akadály több is van bennünk, de talán ezek közül az egyik legnagyobb az, hogy nekünk van egy külön, saját igazságunk, amelyet Isten igazsága elé helyezünk, a másik pedig, hogy kettős mércével mérünk. Amit mi teszünk, mi mondunk, mindig jogos – ugyanaz a másik embernél egészen más elbírálás alá esik. Ettől a vaksiságtól vagyunk aztán elégedetlenek, békétlenek.

Isten úgy teremtett minket, hogy szorosan egymásba szőtte az életünket azokéval, akik velünk egy időben élnek ezen a földön, de azokéval is, akik valaha éltek, és valaha élni fognak. Az előttünk élők, még ha nem is ismertük őket, bizonyos értelemben meghatározzák mánkat, ugyanúgy, ahogy mi is meghatározzuk a majd utánunk következőkét. Akikkel pedig most közös levegőt szívunk, azokkal szemben naponkénti felelősségünk van, akárcsak nekik velünk szemben. Hiába a mentegetőzés, hogy mi aztán semmit nem tehetünk a világért, nem rajtunk múlik, hogy olyan sok a nyomorúság, a szenvedés a földön. Isten nem vár tőlünk többet, csak annyit, amennyit a magunk kis világában meg tudunk tenni azért, hogy ott kiformálódhasson egy darabka Isten országa. Akkor hangozhat el a szó felettünk: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál…” (Mt 25,21) Ehhez kell az a bizonyos jóság, függetlenül a viszonzástól.

Hogy jobb belátásra tudjunk jutni ebben a nehéz kérdésben, Isten úgy rendelkezett, hogy akkor lehet belső békességünk, ha egymásnak maradéktalanul megbocsátunk, meg hogyha nem érdeme szerint vagy elvárásaink függvényében bánunk a felebaráttal, hanem korlátozás nélkül átengedjük magunkon Isten mindenkire érvényes szeretetét. „Adjatok, és adatik nektek…” (Lk 6,38) Ez az ígéret anyagiakra és lelkiekre egyaránt érvényes. Sokan megtapasztalták már, hogy amit önzetlen szeretetből adtak tovább, ahelyett mindig többet kaptak. Éppen így az őszinte megbocsátás helyébe is az a békesség költözik a szívbe, amelyet senki más nem adhat, csak a bűnöket megbocsátó Isten. Ő pedig megmondta, hogy csak annak adja, aki embertársának szívből megbocsát.

Egy lengyel lelkész, akit a kommunisták meghurcoltak, bebörtönöztek és megkínoztak, szabadulása után leleplező könyvek sorát adta ki, vallomása szerint azért, hogy kiírja magából keserves élményeit, és ezáltal megnyugodhasson háborgó lelke. Egyik könyv a másik után jelent meg, jogos indulatoktól fűtötten, de a lelkész nem tudott megnyugodni. Újabb és újabb szörnyűségek jutottak az eszébe, egyre jobban megtelt a szíve az ellenségei iránt érzett gyűlölettel. Én csak az utolsó könyvét olvastam, amelyben erről vallott, és azt mondta el, hogy egyszer csak arra érzett indítást, hogy ne elszenvedett gyötrelmeiről, hanem Jézusról írjon. S miközben írt és elmélkedett, kezdett megnyugodni. A gyűlölet helyét valami egészen más érzés töltötte be a szívében. Mire a könyvet befejezte, olyan békességet kapott, amelyről az Ige ezt mondja: meghalad minden emberi értelmet.

Egy koncentrációs tábort megjárt asszony, akinek valamennyi családtagját elpusztították a fasiszták, éveken keresztül mindenféle módon próbált megszabadulni attól az engesztelhetetlen gyűlölettől, amely egész valóját átjárta. Mint mondta, emiatt talán jobban szenvedett, mint az átélt testi gyötrelmektől annak idején. Egyszer, amikor gondolataitól gyötörve ült egy padon, és közömbösen nézte a virágba borult fákat, hirtelen különös látomása támadt. Soha addig nem élt át ilyet, ez is csak pár pillanatig tartott, de megértette belőle, hogy választ kapott sokéves könyörgésére. „Egymásra vagyunk utalva valamennyien” – ez a felismerés járta át gondolatait, szíve pedig szabaddá vált a teljes és tökéletes megbocsátásra. Ennél nagyobb ajándékot nem kaphatott volna – mondta. Igen, ez bizonyára így van, mert a harag, az engesztelhetetlenség önmérgezés akkor is, ha komoly ok van rá.

Ebből a kölcsönös egymásra utaltságból adódóan Isten bocsánata az én megbocsátásommal szoros kapcsolatban van. János evangéliuma szerint a feltámadt Jézus ezt a kijelentést tette tanítványainak: „Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.” (20,23) Addig nem bocsát meg az ellenem vétkezőnek, amíg én nem tudok annak megbocsátani! Ekkora felelősség hárul rám? Ami még felebarátom örök életére is kihatással lehet? Vagy ez a felelősség csak a felszentelt papoké lenne, úrvacsoraosztáskor? Nem valószínű.

Talán úgy látom, hogy az, amit ellenem elkövettek, olyan nagy bűn, hogy arra nem lehet bocsánat. Csakhogy Isten nem tesz különbséget kis bűn és nagy bűn között, kicsiket pedig, tagadhatatlanul, én is rendszeresen elkövetek. Így aztán én is újra meg újra rászorulok Isten és a másik ember bocsánatára. És bizony nemcsak az a bűn tud gyötörni, amely ellenem irányul, hanem az is, amely engem terhel másokkal szemben. Ez sokszor még amannál is jobban. Akárhogy is forgatom a szót, amit egyszer Isten a bűnről kijelentett, az megfellebbezhetetlen. Az pedig, amit ennek elrendezésére megcselekedett, lélegzetelállító csoda. Ha ez egyszer úgy igazán eljut a tudatunkig, lehetetlen, hogy megmaradjunk az engesztelhetetlenség állapotában.

A böjti útra térve mindannyiunknak jót tesz a mennyei látásvizsgálat. Nem a saját szemünkben levő gerenda okozza-e, hogy fordítva látjuk a valóságot, és a más szálkáját véljük gerendának? Nem szorulunk-e rá a csak Jézusnál vételezhető gyógyító írra, hogy lássunk? Vagy szemüvegcserére, hogy tisztábban kivehessük az apróságnak tűnő részleteket is?

Arra azonban fel kell készülnünk, hogy a látás nem jelent maradéktalan örömöt. Homályhoz szokott szemünk belesajdulhat a fénybe, amelyet a világ világossága áraszt. Fájni kezd, amit elrontottunk, amit elmulasztottunk, amit elkövettünk; kicsivé zsugorodik, amit korábban nagynak láttunk. Mégse riadjunk vissza a szemvizsgálattól. Mindent, amit így felismertünk – mint békétlenségünk, örömtelenségünk okát –, odavihetünk a kereszt alá. És vigyük is oda, kérve, hogy Urunk mindent láttasson meg velünk, ami akadályozhatja böjti utunk végén a feltámadott Jézussal való találkozást.

Szántó Vilmosné

::Nyomtatható változat::