A vasárnap igéje

HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP (MISERICORDIA DOMINI) – 1Pt 2,21–25

Hozzászólás a cikkhez

Lehet-e Krisztust olyan nagynak látni, hogy egy kicsit se akarjunk felnőni hozzá? Magyarul: istenfiúsága adhat-e bármiféle felmentést életének, cselekedeteinek követése alól? Tudjuk, hogy a válasz és a választás alól nem lehet kibújni, de a kereszténység története jelentős részben erről szól. Az apostol pedig éppen ettől akar megóvni. Már azzal is, hogy mostani igénk utalás Ézs 53-ra, az Úr szenvedő szolgájára, arra a próféciára, amelyet már a Megváltó is magára vonatkoztatott földi életében. Az apostol pedig nem kevesebbet kíván többnyire alacsony társadalmi helyzetű, (rab)szolga olvasóitól, mint azt, hogy ennek a Szolgának a példáját kövessék. (A „példa” az írás tanulására, a betűk „utánzására”, pontos leírására vonatkozott. Krisztust sem érdemes tehát másképp, mint teljes figyelemmel követni.)

Persze magától adódik a kérdés: mi van akkor, ha csak kevesen találják vonzónak Krisztus példáját? Hiszen ő csak szektásnak, tévtanítást hirdetőnek nevezhető közösségek szerint ígér gyors sikert, felfelé ívelő földi pályát, az anyagiakban való gyarapodásról nem is beszélve.

Az apostol azonban nem igazította az igehirdetés tartalmát az olvasók várakozásaihoz a nagyobb siker reményében. Az igét sokféleképpen lehet és kell is hirdetni, de ez semmiféle engedményt nem jelenthet a példaként állított Úrra vonatkozóan.

Vagyis a Megváltó nem egyszerűen bölcs tanító és példakép, akinek életét és tanítását személyétől el lehetne választani. Ő Isten Fiaként, bűntelenül, minden egykori, mai és jövendő ember bűnének hordozójaként tanító és példakép. De ne szépítsük: példája, „írásmintája” első olvasásra, első hallásra sokaknak kezdettől fogva riasztónak tűnt és tűnhet ma is. Hogyhogy nem viszonozta legalább egy kicsit a gyalázást? Hogyhogy nem fenyegette meg legalább egyszer, még ha finoman is, szenvedéseinek okozóit? Hogyhogy volt türelme kivárni a ki tudja, mikor sorra kerülő igazságos isteni ítéletet?

Éppen ezért volt Krisztus, ezért az Isten Fia, ezért tanító és példakép. Ezen az sem változtat, ha ellenfelei gyengeséget láttak ebben a magatartásban. Végül mégis a kivégzést irányító százados nevezte igaznak, Isten Fiának. Sok ember, aki pedig nem vallja magát követőjének, a lelke mélyén érzi, hogy neki van igaza. Sok ember pedig, aki követőjének vallja magát, úgy tesz, mintha nem tudná, hogy neki van igaza. Ez utóbbi gyakorlat azt mutatná, hogy az apostol lehetetlent kívánt, kíván? Hiányzik belőle az empátia az akkori és mai olvasók iránt, mert elfelejtette volna, hogy ő is háromszor tagadta meg Jézust?

Éppen ellenkezőleg. Az apostol nagyon is tudatosan hivatkozik Krisztus példájára az oly sokszor igazságtalanul szenvedő, alacsony társadalmi helyzetű olvasóknak és a későbbi, bármilyen helyzetű olvasóknak. Hiszen az Úr nemcsak beszélt a szabadulásról, nem csupán bölcs tanácsokat adott (különösen nem ellenszolgáltatás reményében), hanem elhordozta az emberek bűnét. Azért, hogy tanítványai erőt meríthessenek szenvedéséből, hiszen tudta: ők sem fogják tudni elkerülni az igazságtalanságot.

Luther így foglalja össze mai igénk mondanivalóját: „Ő az a személy, aki testén hordozza és magára vette minden ember minden bűnét az egész világon, azokét, akik valaha voltak, azokét is, akik még vannak és lesznek.” Milyen egyszerű, túlságosan is nyilvánvaló – ezért kell minden korban így tudatosítani! Ezt jelenti, hogy pásztora és gondviselője (az eredetiben episzkoposz, ebből származik püspök szavunk) minden tanítványnak minden szenvedésben. De nemcsak akkor, hanem a szenvedések előtti, utáni, közötti időben is, amikor pedig a tanítványok hajlamosabbak a tévelygésre, idegen, veszélyes tanítások, ideológiák követésére.

Az apostol pedig már levele elején megadja az indoklást, hogy az egykor szenvedő Jézus nem az e világi bölcsekhez hasonlóan, hanem istenfiúi minőségében tanító és példakép: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által, élő reménységre…” (1Pt 1,3) Ezért adott gyakorlati tanácsokat, hiszen a kívülállók mindig is nagyon hamar észrevették a keresztények hite és példamutatása között húzódó kisebb-nagyobb szakadékot.

Szentpétery Péter

::Nyomtatható változat::