Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Krisztus mondja: Én vagyok a jó pásztor. Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik. (Jn 10,11.27–28)

Húsvét ünnepe után a második héten az Útmutató reggeli s heti igéi a jó pásztornak és mindenkori nyájának a mindennapi szeretetkapcsolatáról tudósítanak. Már az Ószövetség pásztorból lett királya is így énekelt: „Az Úr az én pásztorom…” (Zsolt 23,1) De hogyan kezdődött e kapcsolat? „Krisztus meghalt mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,15; LK) A Mester mondja: „Senki sem jó, egyedül csak az Isten.” (Lk 18,19b) De mivel Jézus valóságos Isten, kétszer is kijelentheti nekünk a saját neve jelzőjeként: „Én vagyok a jó pásztor.” (Jn 10,11 és 14) A zsidó és a pogány akolból valók közül mindazok a juhai lehetnek, akik ismerik Jézust, hallgatnak a hangjára, és követik őt. A nagy pásztor egyetlen juha sem fogja az örökkévalóságot a pokolban tölteni! Ti „olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez” (1Pt 2,25)! Mindenütt tévelygés van, ahol nem Jézus pásztorol; ő az Úristen félreismert, szenvedő szolgája (lásd: Ézs 53,4–9). Vérén vette meg juhait, akik így a megváltás jogán lettek tulajdon nyájává. Mózes önzetlenül utódot kér Istentől, „hogy ne legyen olyan az Úr közössége, mint a pásztor nélkül való nyáj” (4Móz 27,17). S megadatik neki; beiktathatja tisztébe Józsuét, aki már nevében is hirdeti a szabadító és megváltó (héberül Jehosua) jó pásztor eljövetelét. A tizenkettő mellett Pál is joggal tartotta magát apostolnak, akit a feltámadott Úr maga hívott el és küldött ki az evangélium hirdetésére, s joggal mondhatta: „Kérlek tehát titeket: legyetek az én követőim.” (1Kor 4,16) Az Úr Jézus is az ő mindenkori követőiért könyörög főpapi imájában; ez az utolsó kívánsága: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok…” (Jn 17,24) Az örök Vagyok érdemtelen szeretetét átélve a megváltott juh többet nem mondhat: oly drága vagyok Istennek, hogy drágább már nem lehetek; ugyanúgy szereti Fiát, ahogyan engem! „…az Úr szeretetével tele van a föld” (Zsolt 33,5b) – ennek jele, hogy a főpásztor mennybemenetele után sem hagyta árván nyáját! „És ő »adott« némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket (gyülekezetét) a szolgálat végzésére…” (Ef 4,11–12) Minden „laikus juh” feladata is, hogy tőle kapott kegyelmi ajándékával szolgáljon a még pásztor nélküli vagy eltévedt bárányok között, hiszen tudjuk: ha megverik a pásztort, elszélednek a nyáj juhai (lásd Mt 26,31). Jézus úttá, igazsággá és életté lett a juhai számára, ezen igéje pedig „kirekesztő” örömhírré: „…senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,6) Luther vallja: „Én Krisztus kedves báránya vagyok. Jó pásztor ő, aki megkeresi elveszett juhocskáját. Vállára vesz, s nékem csak engednem kell, hogy hordozzon.” Ó, „te elveszett bárány, Jézus keres téged” (lásd EÉ 537,1–3)!

Garai András

::Nyomtatható változat::