Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Utoljára 1988 telén írtam cikket Erdélyről az Evangélikus Életbe. Arról az utunkról számoltam be, amelynek keretében barátaimmal együtt segélycsomagot vittünk a sepsiszentgyörgyi gyülekezetnek. Akkor még különleges dolognak számított átlépni a határt, kockázattal járt Bibliákat, élelmiszert és gyógyszert átcsempészni hátizsákjainkban.

Azóta évek hosszú során át számtalanszor járhattunk Erdélyben. Természetes módon látogatjuk barátainkat, felcseperedő gyermekeinknek büszkén mutatjuk a magyar és az egyetemes történelem fontos emlékeit a határ túloldalán. Magától értetődő volt, hogy 2007 virágvasárnapján ott a helyünk keresztfiunk konfirmációján Hosszúfalu-Felszegen, a hétfalusi csángók közt. Együtt akartunk örülni a családdal Lóránt első sikeres vizsgájának, majd az azt követő szép ünnepnek.

Akkor és most is megálltunk útközben Dsida Jenő sírjánál a kolozsvári Házsongárdi temetőben. Annak idején tőle kölcsönöztem a szavakat benyomásaim összegzéséhez, az alábbi címet adván cikkemnek: „Zord díszletek bizarr tragédiákhoz”. Még a zord és bizarr jelzők sem képesek eléggé érzékeltetni, mit jelentett az, hogy magyar szavak sokszor csak suttogva hangozhattak el, magánszálláson csak titokban lehetett megszállni, mindenhol provokátoroktól kellett félni, nem volt szabad piros és fehér virágokat ültetni, családokat szakítottak szét és hurcoltak meg, többórás sorban állás után sem volt biztos, hogy jut kenyér és tej, és főképp: nem engedték a hit szabad gyakorlását a magyar református, evangélikus és unitárius templomokban. Még arról is kaptunk hírt akkor, hogy a Romániába külföldi segélyküldeményekben küldött Bibliák lapjaiból bizony WC-papír készült…

Hála Istennek nemcsak a Dunán, hanem a Szamoson és az Olton is sok víz lefolyt azóta. Sok tekintetben megváltozott Európa arculata. A határon nem rándult görcsbe a gyomrunk, és az autóutakon sem kellett folyamatosan kisebbfajta krátereket kerülgetnünk. Számos település névtáblája magyarul is ki van téve. Gyermekeink számára Mátyás király szülőháza és a Ceausescu-diktatúra egyaránt a történelem részét képezi. Éppen ezért mindkettőt hitelesen be szeretnénk mutatni nekik.

A konfirmáció ünnepe itt is az egész falut megmozgató esemény. A konfirmandusok és hozzátartozóik zsúfolásig megtöltötték a virágfüzérekkel díszített templomot, amelynek nyitott kapujából az otthon maradtak is hallhatták a zengő éneket: „Erős vár a mi Istenünk…” Csupán azt sajnáltuk, hogy a leánykák már nem vették fel a szép csángó népviseletet, mint akár csak néhány évvel ezelőtt. Ide is beszűrődött volna a hagyományok szégyenlős elutasítása?

Az istentisztelet után lakodalminak beillő vendégfogadást tartottak minden háznál. Egyesek több családnál is megfordultak, hiszen egy ilyen faluban szinte mindenki mindenkinek a rokona… Az evés-ivás mellett a tánc sem maradt el, de éjféltájt már elfáradtak a lábak, no meg a felnőtteknek gondolniuk kellett a hétfői munkanapra. Nem így az ünnepelteknek: ők szünnapot kaptak az iskolában, hogy kipihenhessék életük e nagy eseményének fáradalmait.

Hosszúfalu-Felszegen (amelyet Fűrészmezőnek is neveznek) a konfirmáció csak egyike a gyülekezet jeles eseményeinek. Rendszeresen fogadnak magyarországi látogatókat; a vanyarci gyülekezettel különösen szorosra kívánják fűzni a szálakat. A kárpótlás keretében visszakapott, omladozó iskolaépületből pedig tágas Magyar Házat alakítanak ki. Benne nemcsak kultúrterem lesz színpaddal, hanem több kényelmes vendégszoba és könyvtár is. Négyfalu öt gyülekezetében mintegy hétezer evangélikus él. Az ő lelki és szellemi otthonuk lehet majd ez a júniusban felszentelendő épület. Reménység szerint sok magyarországi látogató is felkeresi majd ezt a helyet.

Autóval néhány perc alatt elérjük a történelmi Magyarország határát. Az öregek még tudják, hol állt egykor az országzászló. A hegyoldalban 1848-as emlékmű idézi fel az egykori csángó magyarok hősiességét. Újabban minden március 15-én felkaptatnak ide a magyarok, lelkészeik vezetésével.

Négyfalu szinte összenőtt Brassóval. Az erdélyi szászok hajdani fővárosáról annak idején ezt írtam: „Brassóban a várt kép fogad bennünket: üres üzletek és megtört, csalódott, fásult arcok. Szürkeség és sivárság. Tömött hátizsákjainkat látva reménykedve fordulnak hozzánk az emberek: nincs-e valami eladnivalónk. A cukrászdában nem tudnak aprót visszaadni, ezért a cukorka szolgál váltópénz gyanánt…” Ma viszont jól öltözött emberek napfürdőznek a városháza előtti főtéren, a belvárosi házak többsége szépen felújítva. A reformátor Honterus szobrával szemben német gimnázium működik.

A szászok híres Fekete templomában, a gótika legkeletibb alkotásában szakszerű kalauzolásban lehet részünk. Az idegenvezető nemcsak a négyezer sípot számláló híres Buchholz-orgonát, valamint a török szőnyeggyűjteményt mutatja meg – amely a legnagyobb ilyen kollekció Európában –, hanem külön felhívja a figyelmünket a Hunyadiak címerére is. A város fölé magasodó hegyekről azonban jól látszik: az irdatlan méretű lakótelepek még a szocializmus emlékeit őrzik. A Poianán hóviharba kerülünk, innen igyekszünk vissza a lenti tavaszba. Útközben egy pillantást vetünk a Cenk merész csúcsára. Egykor Árpád apánk kőalakja magasodott itt. A szobrot állítólag ma a brassói magyar evangélikusok őrzik.

Erdélyben nyilván sok még a megoldatlan kérdés, a be nem gyógyult történelmi seb. De – egyebek mellett az itteni lelkészek és híveik helytállásának is köszönhetően – egyre több reménykeltő jelet látni.

Dsida Jenő versében, amely hajdan annyira megérintett, ez olvasható: „Transsylvániára / lassanként őszi felhők csüngenek, / zord díszletek bizarr tragédiákhoz / s a gyér futóka rőtes levelére / örökké tartó; vén eső pereg…” (Immáron ötvenhárom napja) Ezzel a komoran őszi hangulattal szöges ellentétben áll Áprily Lajos Tavasz a Házsongárdi temetőben című verse, amelyet Apáczai Csere Jánosnak és feleségének, Aletta van der Maetnek a sírjánál ugyancsak felidéztünk. A dallamos nevű németalföldi asszonynak emléket állító, kedves vers sokáig visszhangzott bennünk a tavaszi napsütésben. Talán tavasz köszönt Erdélyre is, és ebben az összefüggésben is idézhetjük majd Áprily eme két sorát: „…a sötétség tenger-árja ellen / ragyogó gátat épített a szellem…”

Fabiny Katalin

::Nyomtatható változat::