e-világ

Hozzászólás a cikkhez

Táplálkozásunk egyik nagyon fontos alkotóeleméhez érkeztünk kalandozásaink során. Amióta „semmi nem normális” ebben a világban – azaz más, mint amit korábban hosszú évszázadok, évezredek alatt megszoktunk, és ami jól bevált –, megkérdőjeleződött a húsfogyasztás létjogosultsága is. Pontosabban úgy vetődik föl a kérdés, hogy ilyen húst, amilyet most az asztalunkra tudunk tenni, szabad-e enni egyáltalán.

A nagyüzemi állattartás természetesen szigorú szabályok szerint zajlik, állatorvosi pecsét nélkül ki se kerülhet hús a boltok polcaira, mégis… A takarmány nem az, amit a réteken legelne, a zárt, mesterséges szellőzésű és fényű, szűk ketrec nem az, ahol szabadon kapirgálna, kérődzne a háziállat, ha tehetné.

Szóljunk tehát először a minőségről. Az ökológiai gazdaságból származó növényi takarmányon, szabad tartásban nevelkedő állatok és a „többezres tömegszálláson” sínylődő, betegségek ellen állandó védőoltásokat, a gyorsabb növekedés érdekében pedig hormoninjekciókat kapó társaik húsa között ízben és tápanyagokban ég és föld a különbség.

Ennek az írásnak nem célja senkit sem riogatni a nagyüzemi állattartásból származó húsok és húskészítmények egészségkárosító hatásának ecsetelésével. De homokba sem dughatjuk a fejünket. Napjainkban attól hangos a média, hogy éppen hol bukkantak az ellenőrök gyanús eredetű, lejárt szavatosságú vagy éppen a bolt gondatlansága miatt rosszul tárolt húsokra. S ez csak a jéghegy csúcsa!

A második a mennyiség kérdése. Száz évvel ezelőtt ebből a szempontból a családok zöme nagyon egészségesen táplálkozott. Nemcsak azért, mert szegénység volt. Hanem mert még tudtak valamit, amit a mi nemzedékünk mára teljesen elfeledett. Húst főként ünnepnapokon ettek: karácsonykor, húsvétkor, esküvőkor, keresztelőkor. Vasárnaponként vágtak egy-két csirkét vagy tyúkot, és nyolc-tízen ettek belőle. A házaknál felnevelt baromfi, kecske, birka, disznó és szarvasmarha mennyisége nem tette lehetővé a naponkénti (többszöri) húsfogyasztást. Ismeretlen volt a felvágott, a fagyasztószekrény, a húskonzerv. Fehérjeigényüket a hús helyett inkább a hüvelyesekből, gabonákból fedezték. És nem is volt ennyi szív- és érrendszeri, emésztő szervrendszeri és daganatos megbetegedés!

A mennyiséget tekintve tehát elmondhatjuk, hogy annyi húst, amennyit a saját udvarunkban magunknak elő tudnánk teremteni, meg lehet enni. Baj a mértékkel, pontosabban a mértéktelenséggel van – sajnos magyar (és világ-) tendencia „húst hússal” enni; ez az, aminek nem lesz jó vége.

Az egészségesen táplálkozók kiváló minőségű húsból heti egy-két, halból két-három alkalommal fogyasztanak. Sajnos nem jó, hogy gyakorlatilag majd minden ebédünk hús valamilyen körettel (általában tésztával, krumplival, rizzsel). Nem könnyű napról napra változatos, tartalmas, tápláló ételeket tartalmazó étrendet összeállítani és elkészíteni, de egészségünk érdekében legalábbis meg kellene próbálnunk.

Van a táplálkozásnak egy olyan irányzata is, melynek követői nem fogyasztanak húst. A vegetáriánusokat több csoportra lehet osztani: a vegánok semmilyen állati eredetű élelmiszert nem esznek; a laktovegetáriánusok – a növényi eredetű eledelen kívül – tejtermékeket is, a laktoovovegetáriánusok pedig tejtermékeket és tojást is fogyasztanak. Ez utóbbi a legelterjedtebb irányzat. Alaposan átgondolt és változatosan összeállított étrend esetén teljes értékűen lehet táplálkozni ezen a módon. A nagy mennyiségben fogyasztott zöldség, gyümölcs, gabona és a káros élelmiszerek elhagyása hamarosan meghozza a várt jó hatást.

Egyre többen változtatják meg gyökeresen az életüket, s oldalakat lehetne írni arról, milyen haszonnal, sikerrel jár mindez. Súlyos betegségekből épülnek fel emberek, a legyengült szervezet újra erővel telik meg egyszerűen azért, mert komolyan veszik a figyelmeztetést, és nem esznek meg válogatás nélkül mindent, amit a boltok polcai kínálnak.

A témához remekül passzol a Megetetett társadalom (Fast Food Nation) című játékfilm, melyet január óta vetítenek a hazai mozik. A film a mai amerikai társadalom jellemző zsánerfiguráinak és ezek problémáinak felvonultatásával tárja fel a nagyipari húsgyártás árnyoldalait. A film hazai forgalmazása jó alkalmat teremt arra, hogy ne csak az épp aktuális élelmiszerbotrány miatt kerüljön reflektorfénybe a nagyipari, illetve a globalizált élelmiszeripar és -ellátási rendszer számos problémája, visszássága. Az élelmiszer-biztonsági szempontok mellett a film ugyancsak foglalkozik a húsipar környezetvédelmi kockázataival is (üvegházhatású gázok kibocsátása, őserdők irtása stb.).

A közelmúltban megjelent több e témához kapcsolódó remek könyv is, szívből ajánlom őket elolvasásra: Tóth Gábor: Beteg táplálékaink: a szalmonellától a madárinfluenzáig – és azon túl (Pilis-Vet Kiadó, Pilisvörösvár, 2006); Eva Kapfelsperger – Udo Pollmer: Halál a konyhában – Gyógyszerek és vegyszerek a táplálékunkban (Kétezeregy Kiadó, Piliscsaba, 2006); Jane Goodall: A remény gyümölcsei – Kalauz az ésszerű táplálkozáshoz (Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2006);. Hans-Ulrich Grimm: A leves hazudik – Az ételek szép új világa (Kétezeregy Kiadó, Piliscsaba, 2001).

Bogdányi Mária

::Nyomtatható változat::