Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Evangélikus polgármesterek és képviselők találkozóját rendezik meg – Fabiny Tamás püspök kezdeményezésére – az Északi Egyházkerület Püspöki Hivatalának épületében lapzártánk után, április 18-án. Az egyik meghívottat, Szabolcs Attilát, Budapest XXII. kerületének a polgármesterét egyebek közt arról kérdeztük, miben segíthetik egymást és az evangélikus egyházat a találkozó résztvevői. Az alapkérdés pedig természetesen az volt, hogy kerületi vezetőként ma milyen szerepet játszik életében az evangélikus hit, s hogy miként hatott rá ifjúkorában a vallásos nevelés.

– Polgármester úr, tervezi-e, hogy szerkesztet egy helyi evangélikus szaknévsort?

– Sajnos nem vagyunk túl sokan. A helyi evangélikus lelkész, Solymár Gábor akár most is kiadhatna egy ilyen összeállítást, neki van rálátása arra, hogy a kerületben kik az evangélikusok, s hogy milyen hivatásuk, szakmájuk van; nem lenne túl nagy feladat egy ilyen kiadvány összeállítása.

– Ön már 1998 és 2002 között is betöltötte a polgármesteri tisztséget. Miként segítették akkoriban a munkáját az evangélikus testvérek?

– Én végig támaszkodni próbáltam az egyházakra – nem csak az evangélikus egyházra. Végig ökumenikus szellemben dolgoztam, ellátogattam minden felekezet istentiszteletére, nagyon jó kapcsolatom volt és van a lelkészekkel, plébánosokkal, rendszeresen találkoztam-találkozom velük. Kialakítottam egy új gyakorlatot: ugyan behatároltak az önkormányzat lehetőségei – most különösképp –, de egy szerény összeggel hozzájárultunk a templomok felújításához. Minden egyház képviselőjétől megkérdeztem, hogy milyen felújítási munkát szeretnének elvégeztetni, s hogy ez körülbelül mennyibe kerül. Megpróbáltuk rangsorolni a feladatokat és elosztani azt a néhány millió forintot. Az utódom is követte ezt a módszert; idén a költségvetésben hétmillió forintot különítettünk el ilyen célra. Épp most érkeznek be az egyházak vezetőitől az igények.

– Mire telik hétmillió forintból?

– Hangsúlyoztam, hogy ez szerény összeg, de szerencsére nincs mindig nagyobb munka. Volt, aki csak ötszázezer forintot kért, mert éppen az ereszcsatornát kellett megjavíttatni. Ez az összeg egy teljes templomtatarozásra nem elég. Volt olyan példa – az egyik katolikus templom esetében –, hogy összegyűjtötték a két évre kapott pénzt, s az oltárkép felújításához szükséges összeg egy jelentős részét ebből fedezték. Az evangélikusok is összevonták két év keretét, s részben ebből a pénzből újították föl a toronysisakot, valamint tették rendbe a templom bejáratát és a lépcsőt.

– Volt egy nagyobb beruházás is, az urnatemető létesítése. Hogyan valósult ez meg?

– Ez másként történt. Az evangélikus gyülekezet kárpótlásként kapott egy aránylag jelentős összeget, s részben ebből fedezték a gyülekezeti terem és a tetőtérben lévő lelkészlakás bővítésének költségét. Az épületszárny alatt pincét is építettek, itt alakították ki az urnatemetőt.

– A kerület különleges értéke, hogy nagyon szépek a templomai. Különösen a budafoki evangélikus templom…

– Valóban nagyon szépek. Ám sajnos egyik-másik templom állaga leromlott. Mindenekelőtt a nagytétényi katolikus templom szorul tatarozásra, a budafoki katolikus templomot viszont nagyon szépen felújították, az orgonát is megjavították a korábbi ciklusunk idején. A református templom most lesz nyolcvanéves, az evangélikus templomot pedig 1935-ben építették Sándy Gyula neves műépítész tervei alapján. Nagyon értékes épület, szépek az arányai, rusztikus terméskővel burkolták.

– Rövidesen különleges esemény színhelye lesz az evangélikus gyülekezeti terem. Istenes verseket mondanak majd a helyi diákok az idén is megrendezendő szavalóversenyen. Elmegy-e erre a rendezvényre?

– Már többször tartottak ilyen szavalóversenyt, idén április 20-án lesz a döntő. Ez a rendezvény nekem különösen azért fontos, mert itt tudatosodott bennem először az, hogy az iskolában annak idején nekünk mennyire másként tanították például Adyt vagy József Attilát, az úgynevezett proletárköltőt. Az ő életükben vagy életük bizonyos szakaszaiban – mint az ma már szerencsére jól ismert – nagy szerepet játszott a keresztény hit, s gyönyörű istenes verseket írtak. Hagyomány már, hogy Bánffy György a zsűri elnöke, és úgy tudom, Erdélyi György színművész és Solymár Gábor nagytiszteletű úr lesz a másik két tagja.

Amikor időm engedi, mindig jelen vagyok a döntőn. Nagyon komoly munka előzi meg a versenyt, sok iskola részt vesz benne, a tanárok és a szülők is nagy gondot fordítanak a felkészítésre. A díjazottak oklevelet és ajándékot, könyvjutalmat kapnak – az önkormányzat is támogatja ezt a rendezvényt.

– Polgármesteri munkáját az ökumené jegyében végzi. Miként áll a helyzet a családjában? Volt-e vita annak idején a szülei között például a keresztelések miatt?

– Nem volt semmilyen konfliktus. Négyen vagyunk testvérek, egy lány és három fiú. Édesapám evangélikus, édesanyám katolikus. Úgy hallottam, hogy az ilyen vegyes családokban a lánygyermek az anya felekezetét, a fiú az apáét követi. Mi viszont mind a négyen evangélikusok vagyunk. Amíg otthon voltunk, édesanyám is inkább az evangélikus templomba járt. Miután mind a négyen elkerültünk otthonról, s miután édesapám is meghalt, édesanyám újra a katolikus templomba kezdett járni. A keresztségen kívül az is szerepet játszott ebben, hogy nagyon közel volt hozzá a katolikus templom. Tehát a szülők eltérő felekezeti hovatartozása sosem volt probléma. Ennek megfelelően én is felekezettől függetlenül próbálom támogatni s bevonni a munkába az egyházakat. Nem az a fontos, hogy valaki katolikus, evangélikus, református vagy baptista, hanem az, hogy miként él, dolgozik. Minden felekezetben meg lehet találni azt, ami nemcsak saját magunknak, hanem az egész közösségnek a hasznára van.

– Családjának tudtommal felvidéki gyökerei vannak.

– Igazából nincsenek. A nagyapám Nyíregyházán született, azután átkerült Felsőlövőre, ott nősült meg, ott született apám és a nagybátyám is. Onnan kerültek Késmárkra – ez a város édesapám egyik kedvenc helye volt –, de mondhatni csupán „átutazóban” jártak ott, hiszen amikor a Felvidéket újra Csehszlovákiához csatolták, Szarvasra költöztek. Én magam is Szarvason születtem. Ma azonban a családból már egyedül édesapám nagyobbik húga él ott. Abban a házrészben, ahol születtem, ma sajnos kocsma van.

– Azt szokták mondani, hogy a 21. század egyháza vagy ökumenikus lesz, vagy semmilyen. Milyen jövőt jósol az evangélikus egyháznak?

– Amennyire tudom, egész Nyugat-Európában visszaszorulóban van a kereszténység, egyre kisebb a templomba járó emberek aránya. Sokan vannak, akik vallásosnak mondják magukat, de nem úgy élnek, mint ahogy kellene. A keresztény hívők száma Ázsiában és Afrikában viszont folyamatosan növekszik – tehát azoknak a népeknek a körében, amelyek vagy el voltak zárva a kereszténységtől, vagy tömegesen más világvallást követő térségben élnek. Az Egyesült Államokban is újra növekszik a keresztények aránya, s remélem, hogy nálunk is előbb-utóbb ilyen folyamat kezdődik. Hit nélkül nincs élet, hit nélkül nem lehet boldogulni – sem magánemberként, sem a közösségi életben.

– Hogyan élte meg a durván keresztényellenes Rákosi- és Kádár-korszakot?

– Nem emlékszem, hogy bármilyen hátrány ért volna a vallás miatt az ötvenes években. Amikor a kelenföldi evangélikus gyülekezetbe jártunk, nagyon jó lelkészek voltak ott, Kendeh Gyuri bácsi, Botka Pista bácsi és Rezessy Zoli bácsi. Jól összefogták a fiatalokat, nagyon kellemes emlékeim vannak abból az időből. Olyanokkal jártunk együtt, mint Prőhle Henrik, számos Schulek gyerek, Sas Gábor és János, olyanokkal, akik aztán az életben is sokra vitték. Az ott zajló közösségi élet egész életemre szép emlék marad.

Lehet, hogy nekem szerencsém volt, de én nyugodtan elkéredzkedhettem az iskolából, amikor karácsonyi fellépésre készültünk, s próbálni kellett vagy verset mondani. Sosem kaptam emiatt egy rossz szót sem. Politikailag persze más volt, hiszen kőkeményen kaptuk a kettős nevelést, édesapámtól a jobboldali nézeteket, az iskolában pedig a marxista-materialista nevelést, például József Attilával és Adyval kapcsolatban is. Ez persze időnként problémát okozott.

– Az elvilágiasodás napjaink egyik fő problémája. Ön hogyan látja ezt?

– Nagyon nehéz küzdeni ellene, hiszen ebben a világban sokak célja az, hogy az emberek gondolkozásra képtelen rabszolgák legyenek. Borzalmas közeg ez. Az embereket gyermekkoruktól fogva arra késztetik, hogy olyannak fogadják el ezt a világot, amilyen. Akinek gyermeke van, jól ismeri ezt a problémát. Mi a feleségemmel most is szemrehányást kapunk a gyerekeinktől, amiért nem vettünk nekik Adidas, csak Tisza cipőt… Holott ugyanabban a gyárban gyártották mindkettőt, csak más rajtuk az embléma… Gyerekként nem itták a saját meggyből készült szörpöt, csak azt az agyoncukrozott, agyonfestékezett moslékot, amit szörpként árulnak. Ebben a világban nem kell kultúra, nem kell önálló gondolkozás, csak az kell, hogy azt tedd, amit a pénzemberek mondanak.

B. Walkó György

::Nyomtatható változat::