Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

„Szövetségre lépek veled, sőt utódaiddal is, örök szövetségre minden nemzedékünkkel. Mert Istened leszek, és utódaidnak is.” (1Móz 17,7) Az emberiség sok évezredes civilizációtörténetéből jól ismerjük a megkötött szerződések, szövetségek jelentőségét, társadalmi hasznát. Szerződések, egyezmények, megállapodások, majd az ezekből kifejlődő törvények, törvénygyűjtemények szabályozták és szabályozzák a társadalom, a társadalmi intézmények, viszonyok működését. Szövetségi paktumok, megállapodások határozzák meg a gazdaság, a politika és a kultúra játékszabályait, a háborút és a békét, az államközi kapcsolatokat, de szerződések alapján működnek a legintimebb szférák is: a házasság, a családi élet, sőt szerepet kapnak ezek a vallásban, az egyházi intézmények működtetésében is.

Fejedelmek, királyok, állami vezetők kötnek egymással írásos egyezményeket, hogy biztosítani tudják egy ország, egy birodalom, netán egy kontinens békéjét, jólétét, szellemi és anyagi virágzását, és szövetkeznek háborúban is, hogy növeljék a győzelem esélyét vagy a védelem hatékonyságát.

Kereskedők, árutermelők, szolgáltatók, cégek, pénzintézetek kötnek kereskedelmi szerződéseket, együttműködési megállapodásokat a több haszon, a mindenható és mindent meghatározó profit érdekében, megteremtve ezzel a mennyiségi és minőségi növekedés feltételeit.

A házasulandó párok is egyfajta életre szóló szerződést, szövetséget kötnek. Ünnepélyes keretek között, nyilvánosan is kimondják, hogy egy egész életen át együtt szeretnének élni a család kötelékében, megosztva egymással jót, roszszat, örömöt, bánatot egyaránt. Az életet szinte el sem lehet képzelni jogerős szabályok, szerződések, szövetségek nélkül.

Való igaz, hogy nagy szükség van az írott formában megkötött egyezségekre. Saját lelkészi, egyházvezetői gyakorlatomból tudom, hogy nagyon kellemetlen dolgokat szül a félreértés, a „másképp értés” vagy a mesterségesen előidézett amnézia. Sokszor groteszkbe hajló parlamentáris demokráciánk diskurzusainak céltudatos „félreértése” is az írásos megállapodások szükségességéről tanúskodik. Ahol „ígéret bolondnak örömmé válik”, a fehérből fekete lesz, fából vaskarika, az igazságból hazugság, a hazugságból pedig veretes igazság. Egy kis mentelmi jog pedig mindig kapóra jön.

Hogy valamilyen módon mégis elkerüljük a kellemetlen félreértéseket, a végeláthatatlan nézeteltéréseket, és világossá, értelemszerűvé és egyértelművé tegyük gondolatainkat, megjegyzéseinket – nos, erre találtuk ki az írott és íratlan szerződést.

A szerződés nem más, mint két vagy több, rendszerint egyenlő fél meghatározott feltételekkel létrejött, szóbeli vagy írásba foglalt megállapodása jogi nyelven, amelyben a felek bizonyos dolgokra nézve kötelezettséget vállaltak, és amelyet egyező és szabad akarattal kinyilvánítottak. Sajnos azonban a mindennapi tapasztalat azt mutatja: szerződést általában azért kötnek, hogy legyen mit megszegni…

A Szentírásban is szó van egy nagyon különös megállapodásról, amely szokatlan feltételekkel, klauzulákkal köttetett. Ebben a szövetségi szerződésben a végtelen, örök Isten a halandó, véges, determinált létű emberrel köt szövetséget. Emberi szemmel nézve ez furcsa, hiszen egy megállapodást általában egyenlő felek kötnek meg.

Csakhogy Isten és ember vonatkozásában egyenlő felekről, hasonló partnerekről, kölcsönös érdekekről szó sem lehet. Egyfelől ott van a mindenható, az örök, a teremtő Isten, mindennek forrása, másfelől pedig ott az ember, a teremtmény a maga véges, töredékes létével. Igaza van Barthnak, aki Isten transzcendenciájára utalva kijelenti, hogy Isten „egészen más”. Isten nemcsak ontológiailag, de lényegében is teljesen más, mint a teremtett világ. És akkor jogos a kérdés: hol lehet itt kölcsönös érdekről, egyenlő felekről beszélni? Mi az, amit én, a törékeny teremtmény a Mindenhatónak adhatok?

Hogy Isten mit ad nekünk? Az evidens, egyértelmű dolog. Egyetlen szóval: mindent. A létet, magát az életet – ebben a földi létben semmi sem a sajátunk. Ezért furcsa számomra ez a nagyon egyoldalúnak is mondható szövetség.

Adva van egy bolyongó, nomád arameus nemzetség, Ábrahám és nagy családja, később pedig egy rabszolgatömeg, hazátlan leszármazottak, a történelem névtelenjei, esélytelenjei. Isten velük kötött szövetséget, hogy később áldássá legyenek az egész emberiségre nézve, hogy Istent képviseljék az egész emberiség előtt.

Az Újszövetségben egy még felfoghatatlanabb szerződés köttetik. Isten az egész emberiséggel köti meg szövetségét, és ezt egyetlen fia, Jézus Krisztus életével pecsételi meg. Érthetetlen, hogy Isten éppen velünk, ellenségeivel köti ezt a szerződést, hogy az ő gyermekei, népe legyünk.

És mi ennek az alapja? Nem más, mint „a létezés végső valósága, Isten totális, feltétlen szeretete” (Kierkegaard). Ezt megérteni nem lehet, nincs racionális magyarázata. Érezni és elfogadni kell. Ez az elfogadás nem más, mint az élő hit, amely megragadja Krisztus kegyelmét, megtapasztalja a Feltámadott valóságát és a belőle áradó erőt.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::