A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 7. VASÁRNAP – 2Móz 16,2–3;11–18

Hozzászólás a cikkhez

Morgolódó nép – gondoskodó Isten – Isten-közeli megelégedettség. E három téma kerül elő igénkben. Érdekes a történeti háttér, érdekesek a fürjekkel és mannával kapcsolatos természeti jelenségek. Mégse az érdekességeket firtassuk, hanem szeljünk egy szeletet a lélek táplálékából, az isteni eledelből. „Uram, add nekünk most igédet, ahogyan megadod a mindennapi kenyeret.” (EÉ 737. oldal)

A bűneset óta génjeinkben hordozzuk a morgolódásra való hajlamunkat. Gyakoroljuk is. A mai magyar valóságban alig találni embert, aki ne morogna, ne panaszkodna. Ördögi módon mindenben a rosszat látjuk, a negatívumot keressük. Ezért nem is tudunk boldogok lenni, hisz saját magunk hangulatának, jövőképének, reménységének megrontói vagyunk. A morgás „leszívja” energiánkat, nem engedi meglátni, ami szép és jó, ami érték, ami igazi kincs. Mindenki rossz, s ha jót látunk, már amögött is valami furcsát, baljósat sejtünk, hátsó szándékot keresünk.

A legördögibb mégis az, hogy morgolódásainkkal valójában Istent vádoljuk. Istent, aki nem tette meg, amire kértük, megengedett tragédiákat a történelemben és az életünkben, és nem segít meglelnünk a szerencsénket. Annyi mindenről tehet az Isten! Annyi minden hiányzik, amitől boldogságunkat várjuk! Anynyi minden tetszene, amit nem tudunk elérni! Annyi mindent szeretnénk, ami a másé! Mindezért Istent vádoljuk. Tudjuk, hogy Mózes első könyvének leírása szerint már a bűnbeesés pillanatában elindul ez a vádaskodás…

Morgolódnak emberek, morgolódik a nép, s néha ma azt is érezzük: morgolódik az egyház. S bár a morgás jogáról (ius murmurandi) ma alig beszélnek, a morgolódás gyakorlata nagy népi – és egyházi – „társasjátékká” vált.

A bűn rejtőzik minden morgolódás mélyén. S amikor az apostol arra int, hogy jaj, csak a keserűség gyökere fel ne növekedjék a szívünkben (Zsid 12,15), a morgolódás életveszélyes, sőt örökélet-veszélyes voltától óv.

Igénk nem diagnózis a teremtés koronájának betegségéről, hibáiról, bűneiről, hanem Istenről, Isten gondoskodó szeretetéről, jóságáról és kegyelméről szól. Isten vándorló népe elcsigázottan, éhesen rótta az utat. Elkeseredésükben, reménytelenségükben megfeledkeztek a célról, s nem az ígéret földje lebegett szemük előtt, hanem az egyiptomi húsosfazekak. Nem az Isten jövője, hanem a fogság álbiztonságos múltja. Az ember mindig akkor keseredik el, akkor veszti el reményét, ha szem elől veszti a Mindenhatót, ha nem figyel a gondviselő Istenre.

Isten mindig talál eszközt arra, hogy segítsen. Néha a természet útján, néha a megszokott rend egy kis „átirányításával”, és ha kell, akkor belenyúl a természet rendjébe. Minden erejével, minden szeretetével azon van, hogy meglegyen gyermekeinek mindaz, ami az élethez szükséges. Jézus, az emberré lett Isten így tanúskodik az isteni hozzáállásról: „…én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (Jn 10,10)

A nép morog, az ember elégedetlenkedik, s ez mit sem változtat azon, hogy Isten gondoskodik. Felhozza napját jókra és gonoszokra, magot ad a magvetőnek, ennivalót az éhesnek, gyógyulást a betegnek, reményt a reménytelennek. Azt adja, amire szükség van. „Szedjen belőle mindenki, amennyit meg tud enni…” (16. vers)

Isten gondviselő munkájának nemcsak élvezői, de segédei is vagyunk. Ő úgy visel ránk gondot, hogy erőt ad az öngondoskodáshoz, máskor úgy, hogy embereket ad mellénk, s minket mások felé fordít. S ha az ő jóságát továbbító kölcsönös emberi segítség kevés, belenyúl a folyamatokba, és úgy rendezi el életünket. Megadja, amire szükség van.

S itt érünk el igénk harmadik témájához: Isten-közeli megelégedettség. Arról olvasunk, hogy jutott elég, de nem volt fölösleg. Jó dolgokkal kapcsolatban nem sűrűn hangzik el: elég. Habzsoló világban semmi nem elég. Mindig mindenből több kell. Elégedetlen emberek vagyunk. Miért van így? Valójában azért, mert amire vágyunk, amit gyűjtögetünk, amit birtokolni akarunk, nem tud eltölteni. Ideig-óráig telítettségérzést ad, de nem elégít meg. Messze vagyunk Fülöp apostol mondatától: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!” (Jn 14,8) Távolinak tűnik Pál apostol magatartása, aki tudott szűkölködni és tudott bővelkedni… (Fil 4,12)

Vagy a kettő mégis közel hozható? Igen, sőt össze is tartozik. Ha meglátjuk – gondoskodó szeretetében – az Istent, akkor az már elég nekünk. Akkor átértékelődnek dolgok, más fénybe kerülnek az értékek, újradefiniáljuk a „szűkös” és a „bőséges” fogalmát. Isten közelében a kevés is elég, és a sok sem veszélyforrás. Az életben minden az Isten közelében, ővele összefüggésben értelmezhető. Ha Isten közelében vagyok, akkor elég a pusztai manna, akkor jönnek a húst adó fürjek, akkor a két halból és az öt kenyérből jóllakik ötezer ember.

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::