A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Van-e köze a homoszexualitásnak a kereszténységhez? Visszakérdezek: miért volna köze? A kereszténység három dolgon múlik: hit, szeretet és erkölcs, és ezek egyikét sem fogja valaki másképp vagy rosszabbul gyakorolni pusztán attól, hogy homoszexuális. Először is: a hitnek nyilván nincs köze a nemi irányultsághoz. Én például hiszem, hogy Jézus a Krisztus, hogy van megváltás, bűn és bűnbocsánat, hogy minden ember egyenlő Isten előtt, és sok mást, amit az egyház tanít. E hitemnek nincs köze sem a foglalkozásomhoz, sem a bőröm színéhez, sem az anyanyelvemhez, sem a homoszexuális nemi beállítódásomhoz. Ha valaki engem gusztustalan féregnek tart (ami szíve joga), a hitemet nem vonhatja kétségbe: ez ugyanis lényegileg mondana ellent a kereszténységnek, mely a rabszolgák és a kicsinyek, a hátul álldogálók és a lenézettek vallása. Pont nekünk, buziknak való. Jézusnak nem derogált APEH-dolgozókkal, kurvákkal és megszálló katonákkal szóba állni, s közben nem szabta feltételül, hogy az illetők e botrányos tevékenységeiket azonnal szüntessék be. Téves tehát a kérdés, hogy lehet-e homoszexuális ember hívő keresztény. Az én testem is Isten temploma, és ki meri megmondani, hogy Isten templomának hány bejárata van, és hol?

Bár hite nem mindenkinek van (nem is mindenki vágyik rá, mert nem is tudja, mi az), szeretetre mindenki vágyik, mert azt az ösztön követeli. A kereszténység nagy támasz abban, hogy a szeretetet ne csak kapni akarjuk, hanem elsősorban adni, a viszonzás reménye nélkül is. E téren a melegeknek nehéz dolguk van, mert rengeteget kell hazudniuk, éjjel-nappal, s a hazugság alapvetően ellentétes a szeretettel (s így a keresztényi élettel is). A meleg ember – úgy tizenöt éves korától, amikor észreveszi, hogy „baj van vele”, mert nincs kedve meztelen nős honlapokon kalandozni, és fantáziáiban inkább férfikarok között látja magát – gyakran halála napjáig hazudni kényszerül. Pedig nehéz úgy a világot szeretni, ha nem vagyunk őszinték. Az anyánkat is nehéz. Belegondoltak már, micsoda fájdalmat takar az egyébként csattanós vicc: „Mi jobb, négernek lenni vagy buzinak?” Válasz: „Négernek, mert azt legalább nem kell az anyádnak megmondanod.” Az anyaszentegyházat is nehéz szeretni, ha hazugságot vár tőlünk, mint a túl szigorú szülő. Állítom, hogy Isten nem ilyen szülő, s ezt abból látom, hogy mennyi szeretetet, gyengédséget és odaadást tapasztalok a melegvilágban. Nem csak ezt; de ezt is, bőven.

No de az erkölcs. A meleg életvitel a múltban automatikusan erkölcstelenséget, kicsapongást, prostitúciót jelentett (Szent Pál is így látta), hiszen az akkori társadalomban a homoszexualitásnak más helye nem volt. A huszadik századra megteremtődött a lehetősége annak, hogy két férfi (vagy két nő) együtt éljen, tartósan vállalja érzelmi és anyagi kapcsolatát, és mégis belül maradjanak a társadalmon, hogy lehessenek orvosok, asztalosok, rendőrök vagy óvónők, sőt lelkészek is. A keresztény erkölcs – hogy Jézust idézzem (ki mást, ha a begyöpösödött hagyománnyal kell szembemenni?) – nem valami szabályok betartásán múlik, hanem azon, hogy mit mondunk, mit gondolunk. „Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert.” (Mt 15,11; Károli-fordítás) Ő persze a zsidó étkezési szabályok betartására gondolt, de engedtessék meg, hogy a szexuális szokásokra is ugyanezt gondoljam. Érdekli-e az Urat, hogy két pasi mit csinál egymással? Önmagában nem. Az Urat az érdekli, hogy erkölcsösen élnek-e, azaz rendesek-e, vagy becsapják a másikat, dolgoznak-e becsülettel, vagy élősködnek, odaadják-e a fél vacsorájukat, vagy önzők. Persze van, nem is egy, a melegek között, aki mindebben tökéletlen – de nem azért, mert meleg, hanem azért, mert gyarló és bűnös ember, mint bárki más. A szokatlan szexuális szokások követése önmagában nem erkölcsi kérdés. Elítéljük-e azt a heteroszexuálist, aki csak búvárruhában tud nemi életet élni, ha talál partnernőt, és vígan együtt szörcsögnek? A kereszténység nem arról szól, hogy ki mit csinál a farkával, úgyhogy kérem, szálljanak le erről. Inkább követeljék meg a melegektől (szexualitásukat nem bolygatva) ugyanazt a teljesítményt hit, szeretet és erkölcs terén, mint bárki mástól. Most úgy érzik, nem kellenek, hát elbitangolnak – talán kicsit terelgetni kéne őket, nem fanyalogni.

A meleg embernek fokozottan kell kérdeznie Istent: miért teremtette, hiszen számára nem adódik a vulgárválasz: hogy a létet továbbadja és így fönntartsa. Ám ne feledjük: a keresztény tanítás nem ezt tartja az élet céljának, hiszen Isten minden embert egyedi, önálló személynek teremt, s mindegy, hogy az illető egy lánc végpontja vagy közbülső pontja-e. Sokak szerint a meleg életforma rossz, mert családtalan – értelmes életet pedig (úgymond) csak családban lehet élni. A melegeket tehát meddőségükért bírálják, abban a hiszemben, hogy ők saját elhatározásukból választják ezt az életet, s így felelőssé tehetők döntésükért. Csakhogy a nemi beállítódás nem választás kérdése. A melegséget az ösztönök diktálják, ugyanolyan erősen, mint a heteroszexualitást. A fene se akar meleg lenni, ki volna olyan bolond, hogy magát megvetés, gúny és kiközösítés tárgyává tegye? A meleg embernek hosszú küzdelmébe kerül, hogy elfogadja: vagy így lesz boldog és kiegyensúlyozott, másokat szerető ember, vagy sehogy. Figyelem: nem a melegséget vállalja, mert az ösztönszinten adva van neki, hanem az életformát, hogy lehetőleg hazugság nélkül éljen, hogy megszokja: legalábbis maga és a sorstársai előtt nincs mit szégyellnie.

Egyébként a családféltők talán maguk se látják, hogy nem a meddőséggel van bajuk, hanem a szentség hiányával. Hiszen egyfelől (a melegeknél) hevesen ellenzik, hogy némely emberek tartózkodnak a családos élettől, másfelől (a katolikus hivatásoknál) ugyanezt nem kifogásolják. Ez csak úgy oldható fel, ha nyíltan kimondják: a meddő életet csak a szexuális életről való lemondással együtt tartják erkölcsösnek. Ezt hirdeti az egyház is: felnőtt életet csak szentségben szabad élni, vagy a házasság szentségében (ami családdal jár), vagy a papság-szerzetesség szentségében (ami meddőséggel). Komoly tanítás, de túllépett rajta az idő, mint az ószövetségi többnejűségen. A polgárosodás óta a család mellett más életkeretek is elfogadást nyertek, s ezeket dőreség volna mind erkölcstelennek tekinteni. Ilyen volt a huszadik század elején a független, gyermektelen nő megjelenése, és ilyen az utóbbi évtizedekben a meleg életformát vállalók sokasága. Ezért választhatott meleg polgármestert két világváros, Berlin és Párizs sok millió lakója. Az emberek nem hülyék: látták, hogy ezek konszolidált, tartós kapcsolatban élő, megbízható férfiak.

Én sokáig nagyon haragudtam a Jóistenre, hogy melegnek teremtett, mert én szabványos, jó fiú akartam lenni, nem ilyen méltatlansággal küszködni a fél életemen át. El-eljárok misére, de hátul állok. Néha odamegyek áldozni, jólesik. Gyónni nem megyek, büszkeségből, mert letagadni nem fogom, nyakaskodni meg nem akarok, hogy „atya kérem, értse meg, ez nem bűn”. Néha úgy érzem: Robin Hood vagyok, alapvetően derék fickó, aki csak a nottinghami seriff szemszögéből bűnöző. Egyszer majd úgyis oda kell állnom a bíró elé.

*Az írás az El Mondo - underground keresztény folyóirat 2007. június-júliusi számában jelent meg. (Kiadja a Magyar Evangéliumi Keresztény Diákszövetség. Kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában - Budapest VIII., Üllői út 24. -, a Huszár Gál papír- és könyvesboltban - Budapest V., Deákt ér 4. -, valamint megrendelhető a www.elmondo.hu honlapon.*

Nádasdy Ádám

::Nyomtatható változat::