Keresztutak

Katolikus dokumentum az egyházról

Hozzászólás a cikkhez

Izzanak a telefonvonalak, röpködnek a nyilatkozatok. Nem tudom, hogy mennyi mindebben a médiumok nyári uborkaszezoni „rájátszása”, és mennyi a valóságos hír. Mindenesetre fájdalmasan érintett. Nemcsak engem, sokunkat. Nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon. Milliók állnak értetlenül, kérdeznek, és próbálják érteni, hogy mi ez. Visszalépés az egységtörekvések eddigi eredményeitől? Semmi új, csak az eddig is létező álláspont összegzése, megerősítése? Identitáskeresés és újrafogalmazás? Fricska az ökumenének? Találgatások zajlanak szerte a világon. S a világ számára elgondolkodtató, hogy az arányaiban egyre fogyó kereszténységen belül a törésvonalak erősödni látszanak.

A római katolikus egyház hittani kongregációja XVI. Benedek pápa hozzájárulásával július 10-én közzétette a Válaszok néhány egyháztannal kapcsolatos kérdésre című dokumentumot. A kátészerű öt kérdés – öt felelet foglalkozik azzal, hogy változott-e a korábbi katolikus tanítás, értelmezi a II. vatikáni zsinat döntéseinek kulcsszavait, szól arról, mi okozza az „egyház elnevezés” sajátos használatát, illetve hogy miért alkalmazzák a „részegyház” vagy „helyi egyház” nevet.

A reformáció egyházairól szóló ötödik pont a legfájdalmasabb számunkra. Szó szerint idézem: „Kérdés: A zsinat a Tanítóhivatal zsinat utáni szövegeiben miért nem használják az egyház elnevezést a 16. századi reformációból született közösségekre? Válasz: Azért, mert a katolikus tanítás szerint ezek a közösségek a papi rend szentségében nem rendelkeznek az apostoli jogfolytonossággal, ezért az egyház lényegi alkotóeleme hiányzik belőlük. Ezek az egyházi közösségek, melyek főként a szolgálati papság hiánya miatt nem őrizték meg az eucharisztikus misztérium eredeti és ép lényegét, a katolikus tanítás szerint sajátos értelemben nem nevezhetők egyházaknak.” (Forrás: http://katolikus.hu)

Mindezt szomorúan és mégis bizakodva olvasom. A világ számára botrány, hogy a keresztények nem tudnak egységben élni. A missziót, a hitelességet teszi tönkre, ha kiemeljük azt, ami elválaszt, és nem azért küzdünk, hogy minél több közös pontot találjunk.

Osztom a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) nyilatkozatának szomorú hangú kezdőmondatát: „Megdöbbenéssel és csalódottan reagált a Lutheránus Világszövetség a dokumentumra, amely szerint a világ evangélikusságának családja és az evangélikus tagegyházak nem nevezhetők egyháznak. Ez számunkra elfogadhatatlan.” Ishmael Noko főtitkár leszögezi, hogy magunkat teljes értelemben egyháznak tartjuk, amelyben az evangéliumot tisztán hirdetik, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki. Utal arra a közös nyilatkozatra, amelyben a Vatikán és a Lutheránus Világszövetség a megigazulásról szóló tanítás közös értelmezéséről vallott (1999). Ez a közös nyilatkozat a hit közösségéről és a megélt közös hit valóságáról beszél.

Megdöbbenésem oka az is, hogy miközben a katolikus–evangélikus dialógus (Vatikán–LVSZ) évtizedeken keresztül azt kereste, ami összeköt, ma ismét az lett aláhúzva, ami elválaszt.

Lehetne a szöveget részletesen elemezni – ez a teológiai munka elkerülhetetlen a közeljövőben –, lehetne idézni éppen a katolikus–evangélikus dialógus közös bizottságának korábbi nyilatkozatait vagy éppen a legutóbb napvilágot látott iratát (The Apostolicity of the Church) az egyház apostoli voltáról. (Fontos tudni, hogy évtizedek óta van magyar tagja a legfelsőbb szintű dialógusnak: korábban dr. Hafenscher Károly, majd dr. Harmati Béla.) Lehetne értékelni az ökumené iránt elkötelezett Walter Kasper finomító nyilatkozatát. (Csupán egyetlen mondat kiemelve: „A vatikáni nyilatkozatot figyelmesen olvasva világossá válik: a dokumentum nem tagadja, hogy a protestáns egyházak valójában egyházak lennének, hanem azt mondja, hogy nem egyházak olyan sajátos értelemben, ahogy a katolikus egyház önmagát mint egyházat értelmezi.”) Fontos a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Ökumenikus Bizottsága elnökének magyarázata is. Árnyalja a képet, és elveszi az eredeti szöveg élét – jelezve, hogy nem az ökumené ellen, hanem a katolikus egyház identitásának határozott megfogalmazásaként születtek a kérdésekre adott válaszok.

A dokumentum azonban sarkosan fogalmaz. Sarkossága mögött ott van a szekularizációtól való félelem, az egyház devalválódásának veszélyérzete, az egyház névvel való visszaélések világszerte tapasztalható (és hazai) sorozata s mindazok a kihívások, amelyek csak egyértelmű mondatokkal válaszolhatók meg. Egyfajta önvédelmet is vélek felfedezni a sorokban. A súlyos gondokkal, Európában paphiánnyal és fogyatkozó létszámmal küzdő katolikus egyház önmaga számára is tiszta képletet akar teremteni.

Tudjuk azt is, hogy a dokumentum nem hoz újat. A szöveg lábjegyzetei jelzik, hogy a protestantizmusra vonatkozó sorok korábbi dokumentumok és nyilatkozatok idézetei. A kérdés hát az: miért most, miért újra, miért ilyen keményen? Kérdés az is, hogy a katolikus identitás valóban csak ilyen kirekesztő elhatárolódásban fogalmazható-e meg?

Számtalan szempont játszhatott szerepet abban, hogy így időzítve s ilyen formában látott napvilágot a hittani kongregáció irata. Bizonyára az egyháztani (ekkleziológiai) megközelítés mellett fellelhető a dogmatikai, kánonjogi, egyházfegyelmezési és strukturális szempontok sokasága. Egyháztörténeti tapasztalatunk az, hogy jó néhány kifejezést eltérő módon használunk és értelmezünk. Testvéri beszélgetések sora, teológiai diskurzusok egymásutánja, tisztázó dialógus folyamata vár ránk, ha valóban érteni akarjuk egymást, s mindkét fél (Róma és a még Rómának sem elhanyagolható protestantizmus) tényleg elkötelezett a Bibliában felvázolt egység gyakorlása ügyében. Az evangélikus– katolikus párbeszéd által kidolgozott modell – „a megbékélt különbözőség” – ma is cél és feladat!

Van néhány olyan szempont, amelyet a dokumentum kapcsán végig kell gondolnunk. Vajon hogyan éli meg a jelen helyzetet a hazánkban többségben élő vegyes házas családok sokasága, amelyek lelkesen élték át, hogy elkészültek és használatba kerültek a Vatikán által is jóváhagyott ökumenikus esketési rendek? Vajon hogy fogunk egymás szemébe nézni az ökumenikus imahéten, amikor közös Urunkhoz könyörgünk? Tudunk-e testvérként, egyenrangú félként kiállni a világ elé az egyház ügyeit képviselve, Krisztusra mutatva? Pasztorális és missziói kérdések ezek – egyik sem elhanyagolható.

Ügyesnek, sőt igen találónak tartom református testvéregyházunk nyilatkozatának viszontkérdését és megjegyzését: „Természetesen ez a dokumentum sem akadályoz meg minket abban, hogy a római katolikus egyházban továbbra is felismerjük az igaz egyház jeleit, és folyamatosan törekedjünk a párbeszédre, a testvéri együttműködésre.”

Nem mindegy, hogyan reagálunk mi, evangélikusok. Az elmúlt napokban elkeseredett és indulatos megnyilvánulásokat éppen úgy tapasztaltam, mint érdektelenséget. Nem kell haragot táplálni, ha valami ellenünkre van, nem szabad, hogy a keserűség eluralkodjon rajtunk. Önmagunk meghatározása nem attól függ, hogy testvéreink hogyan vélekednek rólunk, vagy hogyan határolódnak el tőlünk. S mivel az ökumenében igaz a geometriait áthúzó ellentétel (két pont között legrövidebb út…), mi is hisszük, hogy két ember és két közösség között a legrövidebb út nem közvetlen, hanem Krisztuson keresztül vezet. Katolikus testvéreinkkel való kapcsolatunkat is a Krisztus-kötődésünk szabja meg. Ez adja stabilitását, ez adja a kötelezettségét, ez adja a perspektíváját is.

Van-e bennünk türelem, van-e bennünk vissza nem vágó „ellenfélszeretet”, van-e bennünk bizonyosság afelől, hogy az ökumené nem divatjelenség, nem is látszattevékenység s végképp nem a különbségek elkenése, hanem mandátum, amelyet az egyház Ura adott? Nem könnyű, néha nagyon fájdalmas, mégis áldásos feladat.

Szomorú, mégis bizakodó vagyok.

Nem csak azért, amit az MKPK Ökumenikus Bizottságának elnöke, Bábel Balázs érsek írt, visszautalva II. János Pál pápa szavaira: „Valljuk, hogy a katolikus egyház visszafordíthatatlanul elkötelezte magát, hogy az ökumené útját járja az Úr Lelkének szavára figyelve, aki megtanítja őt érteni az idők jeleit.” Nem csak azért, mert sokan úgy látjuk, hogy az ökumené útja – minden göröngyösségével együtt – az egyetlen járható út a jövő felé. Nem csak azért, mert minden nehézség ellenére oly sok eredmény van mögöttünk a közeledés folyamatában, amelyet nem lehet semmissé tenni. Nem csak azért, mert a megélt közösség és a megélt ökumené nagyon sokunkat elkötelezetté tett, s a viták ellenére, a gátak és szakadékok ellenére újra meg újra átéljük az összetartozás élményét.

A jó reménységem igazi oka az, ahogy közös Urunk, Jézus Krisztus a főpapi imájában könyörög: „De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. …hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél.” (Jn 17,20–23). Ő imádkozik az egységért. Szava integratív, magához hívó, tág ölelésű, missziói aspektust is magában hordozó. Ezért vagyok bizakodó. Mindennek ellenére.

Krisztusban megvan az egység. Krisztusban megvalósulhat az egység. Felismerjük-e mi? Felismeri-e a világ?

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::