Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Remélem, lapunk olvasóinak még nincsen „Paks-mérgezésük”… Meggyőződésem, hogy igen fontos egyházi rendezvényeink – alapos előkészítést és lebonyolítást követő – komoly, széles körű, felelős kiértékelése. Ez gyakran elmarad időhiányra hivatkozva. Emiatt nehezen tanulunk a magunk és mások hibáiból. Kísért a veszély, hogy hamar elfelejtjük a jót és rosszat egyaránt. Az idei találkozó után első ízben nyílt lehetőség az internetes visszajelzésre is, a talalkozo@lutheran.hu címen. Ez még ma is él, akárcsak a találkozó honlapja (http://talalkozo.lutheran.hu), amely színes fotókkal segít felidézni a paksi élményeket.

Az első visszajelzést hazafelé, az autóban kaptam, SMS-ben, alig egy órával a záróalkalom után: „Köszönjük az istentiszteletet, az igehirdetést, a Duna-part békéjét! Jó volt, hatott ránk! Pilisiek”

Természetesen ennél kritikusabb visszhangokat is kaptunk. Ezek közül elsősorban a találkozó két fókuszával, a szombat délelőtti plenáris beszélgetéssel, illetve a vízparti istentisztelettel kapcsolatos észrevételekből tallózok.

A főtémát, a megbékélés teológiai aspektusait feltáró ökumenikus diszkussziót néhányan túl töménynek és hosszúnak ítélték. Komolyan véve minden építő kritikát, úgy érzem, hogy bizonyos tekintetben történelmi „áttörésnek”, fordulatnak lehettünk tanúi a paksi sportcsarnokban. Ezt némi túlzással akár a teológia „rehabilitálásának” is tekinthetjük. Végre megkockáztattuk és elhittük, hogy a teológia legalább olyan fontos és életközeli tudomány, mint a napjainkban sztárolt pszichológia, szociológia, ökológia stb. A teológia az egész egyház, mi több, a teljes élet, az örök élet tudománya. Megújuló feladatunk ezt lefordítani, transzformálni, fogyaszthatóvá tenni az átlag gyülekezeti tag, a „tömeg” számára. Erre tettek biztató kísérletet a disputa tudós résztvevői, akik nem becsülték le, hanem felértékelték hallgatóságukat.

Elkötelező drága protestáns örökségünk szerint nem kiskorúsíthatjuk egyházunk népét. Gondolkozni, együtt gondolkozni, tovább gondolkozni – nem csupán néhány kiváltságos teológus joga és kötelessége. Mindenki esélyes a Szentlélek által megvilágosított értelem ajándékára.

Ugyanakkor egészséges igény, hogy a teológiát más tudományokkal is konfrontáljuk. Aligha cáfolható az a kritika, mely szerint kicsit „belterjesre” sikeredett a találkozó hivatalos programja. De talán bocsánatos bűn, érthető és védhető, ha először egymás között, önmagunkkal szeretnénk tisztázni a keresztény hit néhány alapkérdését. Ezt viszont követnie kell a nyitásnak, a kilépésnek, az őszinte dialóguskészségnek azzal a külvilággal, amelyben nemcsak benne élünk: ebbe a világba, ezért a világért küldettünk el.

A találkozó csúcsának tervezett folyóparti istentisztelet, „a megbékélés ünnepe” többszörösen rizikós vállalkozás volt. Nemcsak az időjárás-függőség miatt. Egész egyszerűen fogalmazva: ilyet még soha nem csináltunk – főleg a televízió széles nyilvánossága előtt…

Akadt, aki őszintén megírta, őt éppen a kamerák, kábelek, mikrofonok sokasága zavarta. Aki viszont másnap megnézte a remekül szerkesztett, egyórás közvetítést, hálás lehetett a Magyar Televízió népes stábjának. A képernyőn is jól átjött a paksi hídépítés és kenyércsoda örömüzenete, amely így százezrekhez juthatott el felekezeti, földrajzi határokon innen és túl.

A különleges alkalomra összeállított speciális liturgia kényes pontja volt a keresztség ajándékára emlékeztető „vizestál-akció”. A visszajelzések tükrében ez talán több magyarázatot igényelt volna, elkerülendő a fatális félreértéseket: „újrakeresztelés?…” Egyébként ez a szimbolikus szertartás – vízbe mártott ujjal keresztrajzolás a homlokra – távolról sem új, még kevésbé eretnek, hiszen egyházunk Evangélikus istentisztelet című liturgikus könyvének 570. oldalán hasonló rendet találunk a keresztelési emlékünnepre.

Végül egy általános hiányérzet, amelyet többen, sajnos joggal, megfogalmaztak: az országos találkozó nem volt gyermek- és családbarát rendezvény. Hiányzott a külön gyermekprogram, a gyermekmegőrzés. Keveset énekeltünk, kevés volt a zene, a játék, a derű – a klasszikus lutheri hilaritás. Sovány vigasz, hogy ugyanez legtöbb templomunkról, gyülekezetünkről éppúgy elmondható, mint egész egyházunkról. Éppen az ilyen rendezvények nagy lehetősége és fokozott felelőssége, hogy jövőbe mutató, modellértékű kezdeményezéseket kínáljanak. Erre a Szélrózsa találkozó már – sok tekintetben – működő, pozitív példa.

Csak ígérni tudom a szervezők nevében – akik legközelebb, remélhetőleg, már jóval többen és valóban országos szinten állnak majd rendelkezésre –, hogy igyekszünk tanulni a paksi tapasztalatokból. Hálásan köszönjük az eddigi visszajelzéseket, és várjuk a továbbiakat akár elektronikus, akár hagyományos levélben.

Gáncs Péter püspök, Déli Egyházkerület

::Nyomtatható változat::