A vasárnap igéje

HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP (JUBILATE) – 1Móz 1,1–4.26–31;2,1–4a

Hozzászólás a cikkhez

– Ó, Adamo! Csakhogy megtaláltalak!

Robert Merle regényében Tetahiti és Purcell elvesznek a viharban. Tetahiti, a tahiti bennszülöttek vezetője kegyelemből csak száműzi volt barátját. Purcell hajót épít. Már éppen elkészül vele, amikor a törzsfőnök úgy dönt, hogy vele együtt próbálja ki a tengeren, mert nem engedheti, hogy rossz hajóval induljon el. Így aztán együtt mennek ki. Hatalmas vihar támad. A két férfi vállvetve küzd az elemekkel. A legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy elveszítik a szigetet. Annyira távol kerültek tőle ugyanis, hogy a vihar sötétjében könnyen lehet, hogy elmennek mellette, és soha többé nem találják meg.

Ahogy felidézem a könyv régi emlékeit, újra elér ez a félelem: mi lesz, ha soha többé nem találjuk meg a szigetet?

Hogy tudnék nektek írni bármit is az azelőttről? Ha a világ kezdetéről szól, hol van az a kor? Ha az emberi lélek fejlődéséről szól, hol van az ártatlanságnak bármi nyoma bennem? Végképp elveszett. Fertőzöttek vagyunk. Már átestünk az Istentől elválasztottság éden nélküli partjára, a bűnök világában járunk. Emlékeink sincsenek az odaátról.

Mint valami gyönyörűséges napfölkelte a vízparton, úgy bontakozik ki a Föld szépsége, a világ számtalan színe. Szinte látjuk, ahogy gondosan fölé hajol a Teremtő, arcán szeretetteljes mosoly, minden mozdulatnak értelme van, minden szava új csodát ébreszt. Ez a tökéletesség zavarba ejtő. Annyira távolról látom, hogy nem is értem. Irigykedve nézem, mint a rossz tanuló a jó füzetében levő ötösöket. Ez a világ soha nem lehet az enyém, ez a világ soha nem is volt az enyém. A vízpart csodálatos ébredéséről álmodom a piszkos utcákon baktatva.

– Ó, Adamo! Csakhogy megtaláltalak!

Azelőtt barátok voltak, most ellenségek. Adam Purcell hadnagyként szolgált egy angol hajón, de kénytelen volt a fellázadt legénység mellé állni kegyetlen kapitányuk ellen. Így kerültek a szigetre. Jól alakultak a dolgok, de néhányan a legénységből embertelenül viselkedtek a bennszülöttekkel. Háború lett. A bennszülöttek megölték a fehéreket. Tetahiti és Purcell, akik közben jó barátok lettek, külön táborba kerülnek. A bennszülött törzsfőnök már ellenségének tekinti az angolt. A barátság emléke és Purcell ártatlansága, harca a békességért elég azonban ahhoz, hogy meghagyja az életét. De a szigetet el kell hagynia.

Ahogy felidézem a könyv régi emlékeit, újra elér ez a magányosság: menni kell, és soha többé nem lehet visszatérni a szigetre?

Valaki azt mondja, ez a világ teremtésének története. Igen, kellett, hogy legyen ez a romlatlan szépség, amikor minden ilyen rendben volt. Én csak a vágyat érzem: bár lenne még valaha! Valaki azt mondja, az életünkben, bennünk játszódott le ez az ártatlanság, a gyermekkor felhőtlen gondtalansága, ez a boldog éden, amikor még nem bántott semmi, nem féltünk semmitől, szabadok voltunk. Volt szép gyerekkorom, de az ártatlanságára nem emlékszem. Hol keressem Isten teremtésének makulátlanságát? Múltban vagy jövőben? Emlékezzem, vagy várjam?

– Ó, Adamo! Csakhogy megtaláltalak!

Már lemondanak arról, hogy valaha visszatérhetnek. Éheznek, halálosan fáradtak, majd megfagynak, és azt sem tudják, hogy előttük van-e a sziget, vagy máris elmentek mellette, és hajóznak bele a végtelen óceánba. Amikor beszélnek, az angol hazudozik, a tahiti frázisokat mond. Mindegyik vigyázni akar a másikra. Mindketten nagyon félnek.

Aztán egyszer csak megpillantanak egy halványan fénylő pontot. A sziget asszonyai hatalmas tüzet raktak, hogy ők vissza tudjanak térni. Valahogy partot érnek, de a ködben elszakadnak egymástól. Kétségbeesett keresgélés után találkoznak újra, a bennszülött és az angol, a két volt barát, aki ellenséggé lett, a két ellenség, aki testvérré lett. Végül egymásra lelnek a szigeten.

– Ó, Adamo! Csakhogy megtaláltalak!

Ahogy felidézem a könyv régi emlékeit, újra elér ez a megkönnyebbülés: mégiscsak haza lehet érkezni.

Mint elveszett szigetet keressük teremtettségünket. Folyton azt kérdezzük magunktól: hol a helyem? Ki is vagyok én? Egymás arcába nézve keressük identitásunkat, egymástól várva válaszokat. És mert a válaszok soha nem hangzanak el, vagy nem elég jól, egymás ellen fordulunk mi, teremtmények. Hogy is lehetnének válaszaink, amikor elveszítettük a teremtettség szigetét, talán örökre?!

A válasz nem a történetiségben és nem a fejlődésben van. Istennél van. A teremtés Isten álma az emberről. Ilyennek akart látni kezdettől, ilyennek akar látni a jövőben, ilyennek lát minket most is. Mint az édesanya, aki újszülöttjét látja abban a „szokott pimaszban” is. Vagy a szerelmes, aki kész nem tudni párja hibáiról, pedig pontosan ismeri őt.

Isten reménykedik. Erről a reményről szól Jézus halála. Erről a reményről szól Jézus feltámadása. Miközben mi az elveszett édent keressük, ő minket keres fáradhatatlanul.

Isten akkor majd ezt mondja:

– Ó, Adamo! Ó, ember! Csakhogy megtaláltalak!

Koczor Tamás

::Nyomtatható változat::