Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Réges-rég várt ajándékkal szolgál egyházunk és minden bibliaszerető olvasó számára dr. Cserháti Sándor, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Újszövetségi Tanszékének nyugalmazott professzora: napokon belül kézbe vehető Pál apostol Első korinthusi leveléhez írott kommentárja. Nagy mű. Nagy munka. Sok személyes megpróbáltatás is meghúzódik mögötte. Hitpróbák – s a megtapasztalt isteni szeretet, amely a szerzőt erővel, derűvel, kitartással ruházta fel.

– Professzor úr, már a kommentár keletkezése is „kész regény”… E sorok írója jó tíz éve, még a teológia padjában ülve, évfolyamtársaival egyetemben rendre kérdezgette a Korinthusi levelet magyarázó professzorát: hogy áll a munka, vajon az év végi szigorlatra megjelenik-e már? Hány év munkájának az eredményét tarthatjuk most kézben?

– Nem ez az első kommentár, amelyet Pál apostol egy-egy leveléről írtam: a Filippi-, a Kolossé-, a Galata-levélhez írt magyarázatom az az előzmény, ami után – mintegy húsz évvel ezelőtt – Káldy püspök megkért, hogy a korinthusi leveleket vegyem elő, mivel ő is úgy értékelte – s én is úgy láttam –, hogy ezek a legfontosabb levelei Pálnak. Olyanok, amelyeknek nagyon sok közük van mindennapjainkhoz, keresztény életünkhöz, szolgálatunkhoz.

Hogy ilyen régóta készül ez a könyv, annak számos oka van – személyes próbatételek is –, de az Úristen mégiscsak úgy akarta, hogy kikerüljek egy nagyon nehéz szituációból. Ezért hálás vagyok; éreztem, hogy ha életet adott még nekem az Úristen, akkor ezt kamatoztatni kell, felhasználva azt, ami az én lehetőségem, adottságom. Az biztos: sokat jelentett, hogy teológiánkon, az újszövetségi tanszéken oktatva többször is elő kellett adnom, magyaráznom évről évre ezt a levelet, így benne van az a munka, amelyet a hallgatókkal végeztünk – a kérdéseik is –, és mindaz, amiről úgy láttam, hogy tovább kell adnom az utánam következő nemzedékeknek.

– A próbatételek a könyv első oldalán, nagyon diszkréten, finom utalásszerűen, benne is vannak pár rövid kis szóban: „munkám minden akadály ellenére is nyugvópontra juthatott”.

– Igen, és tudom, nemcsak nekem vannak ilyen próbás időszakaim, hanem mindannyiunknak. De hogy ezen túl lettem, az hatalmas lendületet és kitartást is adott. Kellett is, hiszen sok aprólékos munka is volt vele – titkárnőm sem volt, aki segített volna a komputerhasználatban, a hibák keresésében. Elsősorban a magam erejére voltam utalva. De megkaptam Istentől az egészséget és a kedvet is – és különösen szerető hozzátartozókat –, hogy ezt a munkát elvégezzem.

– Izgalmas kérdés, hogy mi ennek a levélnek az aktualitása 2008-ban. Mit üzen, hogyan ragadható meg a mában ez a levél? Az előszóban professzor úr így fogalmaz: az írásmagyarázó feladata a szerző, Pál és az olvasó mint két pillér között kiépíteni a megértés hídját…

– Az a tapasztalatom a Korinthusi levéllel, hogy pásztorlevél, s olyanoknak szól, akik már döntöttek Jézus Krisztus mellett. Akik az ő gyülekezetében, az általa létrehozott közösségben éltek, de hozzánk hasonló, botladozó emberek voltak. Pásztori szolgálatra szorulók, akárcsak mi. Olyan közösség volt a korinthusi gyülekezet, amely el volt telve egy kicsit a maga adottságaival, a maga kereszténységével, az új élet sajátosságaival, ami aztán kísértéssé is vált, s amit „helyre kellett tennie” az apostolnak.

Az első levél különösen is telve van ilyen gyülekezeti problémákkal, teljes egészében a gyülekezetre koncentrál. A második inkább Pál saját szolgálatáról, annak értelméről szól – de itt a gyülekezeti gondok jönnek elő. Olyanok, amelyek mind a polgári, mind a keresztény életben ma is visszaköszönnek. Nagyon aktuális ez a levél.

Négy fejezet is foglalkozik azzal a pártoskodással, amely azt a kis közösséget megosztotta; a hátterében személyi kultusz volt. Szó van a környezet hatásáról, olyan magatartásformákról, bűnökről – főleg erkölcsiekről –, amelyek a korban általánosan elterjedtek voltak, de a gyülekezetben már nem lehetett elfogadni őket. Valaki például a saját mostohaanyjával élt együtt… Pál kénytelen világossá tenni, hogy aki Krisztushoz tartozik, annak a tiszta élet szerint kell élnie. A szabadosság kérdése itt kerül elő. Idézi a korinthusi jelszót: „Minden szabad nekem.” Ám hozzáteszi: „…de nem minden használ.”

A keresztény szabadság mellett anynyira elkötelezett Pál rámutat, hogy ez a szabadság nem szabadosság, hiszen mindig annak a függvénye, hogy kötve vagyunk Krisztushoz. A Krisztushoz kötöttség nem korlát, de fegyelmező erő. Sokat beszél a gyülekezetről magáról. Az igét várjátok, a kegyelem igéjét, a keresztről szóló beszéd igazságát – mondja. És hogy a legfontosabb fejezetet se feledjük: a feltámadás kérdéséről szóló részben az elbizonytalanodottaknak ad vigasztalást, tanítást. Ráébredünk: ebben a levélben rólunk van szó, ha jól értjük, ha felfedjük az apostol mondanivalóját.

– Mennyiben formálta, árnyalta az Ön istenképét, Krisztus-képét az elmélyült tanulmányozás?

– Benne van az a fiatal korom óta bennem lévő izgalom, hogy miként ragadhatja meg az ember a maga véges lényével Isten valóságát. Pál segített abban, hogy „megforduljon a dolog”: nem mi ragadjuk meg őt, hanem Isten ragad meg bennünket! Nem feltétlenül igazságok közlésével, hanem a személyes kapcsolat révén. Isten megszólítja az embert, és az ember megszólíthatja őt! Ebben a személyes kapcsolatban nyílnak meg a dolgok – marad egynéhány még homályban, de a lényegen ez nem változtat. Ahogy az apostol írja: a Szentlélek által mondjuk a szívünk mélyén, hogy „abbá, Atyánk!”. A kölcsönös bizalomnak ezt a személyes jellegét, az Istennel való kapcsolatnak a lényegét így fejezi ki Pál. Nem tétel, hitvallási mondat, dogma, hanem a te és az én kapcsolata.

– Az 1Kor 13, a szeretethimnusz még azok számára is ismert és beazonosított bibliai fejezet, akik nem szigorlatoztak újszövetségi írásmagyarázatból. Talán a csúcspontja ennek a levélnek. Hogyan találkozott professzor úr személyes élete és ez a himnusz a kommentár írása során?

– Nem véletlenül van a levélnek azon a helyén a szeretet himnusza, hiszen Pál ezt nevezi a „kiváltképpen való útnak”. Beszél a gyülekezeti közösség mindennapi életéről, benne az egyes keresztény törekvéséről, s világossá teszi, hogy együtt élni másképp nem lehet, csak ezen a kiváltképpen való úton. Megmagyarázhatatlan indítás, amely Istentől árad felénk, és amely Isten felé és az embertárs felé is odasodor bennünket, nem kényszerből, hanem belső meggyőződésből. A szeretet a megoldás kulcsa…

– Mit érez akkor, amikor az új kötetet, ezt a „szeretett gyermekét” végre kezében tartja? Megkönnyebbülést, hogy „akkor hát kész”?

– Mindig nehéz szülés egy kötet megírása, és viccesen azt szoktam mondani, hogy aztán elfogja az embert a „szülés utáni depresszió”. Hogy már megvan, és szinte rá sem tud nézni… A szerző érzi, hogy nagy munka volt, de arra is gondol, hogy mégsem tökéletes. De mindenekfelett a hála érzése van bennem, hogy kaptam erőt, kedvet a megírásához. Talán a Második korinthusi levél magyarázata is hamarosan következik, hiszen már készen van, csak a végleges formába öntésre vár.

– Tehát akkor tulajdonképpen ikerszülésről beszélhetünk…

– Igen, csak az ikerre még egy picit várni kell, másodszorra jön, ahogy az lenni szokott.

– Hogyan épül fel a kötet? És professzor úr kiknek ajánlja? A nem teológus olvasókat ugye ne „riassza el” az a tény, hogy például nem diplomáztak az Újszövetségből?…

– Azt a feladatot tűztem ki magam elé, hogy a kommentár egyszerre legyen segítség a teológusnemzedék számára, és az Isten igéje után vágyakozó gyülekezeti tagok is találjanak benne a maguk számára eleven mondanivalót. Tudományos és népszerű magyarázatot szerettem volna írni.

Aki kézbe veszi a könyvet, látni fogja, hogy következetesen betartok bizonyos lépéseket a magyarázat során. Ez tükrözi az írásmagyarázatról kialakult meggyőződésemet: elsősorban is maga a szöveg dönt. Ezért nem fogadtam el a meglévő fordításokat, hanem az eredeti görög szövegből fordítottam. Ezt követi a szöveg értelmezése, ami ahhoz szükséges, hogy jól értsük a kétezer évvel ezelőtt leírt sorokat. Ez azoknak szól, akik tovább tanulmányozzák majd a szöveget – mert remélem, lesznek ilyenek. A levél kibontása jön ezután: mi az, amit Pál mondani kívánt az akkori gyülekezetnek, s mi a mai olvasónak is élő, eleven lelki táplálék. Röviden összefoglalva: Bibliát megismerni, igével töltekezni vágyó olvasóknak ajánlom könyvemet.

– Árulja el, kérem, mi lesz a következő! Mert olyan nincs, hogy ha professzor úr befejez valamit, akkor ott ne motoszkálna a fejében már valami újnak a terve, a következő kitűzött cél, ugye?

– Egy élményemet hadd mondjam el. Egyszer Nyíregyházán jártam, kerestem a szemüvegemet a vonaton, s benyitottam a kocsi-felülvizsgálókhoz. Hát mit látok az asztalukon? A Kolossé-levélhez írt kommentárt Cserháti Sándortól… Megkérdeztem tőlük: „Ezt is a vonaton felejtette valaki?” „Nem – felelték –, egyik kollégánk olvassa.” Tehát nem tudja az ember, hogyan gyűrűzik tovább egy olyan munka, amely nem regény, nem bestseller, hanem egy régi keresztény gondolkodónak a fölelevenítése – nem hiábavaló hát a belefektetett energia… A következő, ha testi-lelki-szellemi erővel megajándékoz az Úristen, egy újszövetségi teológia lesz, ennek is megvan már az alapja.

– Köszönetet is írt könyve elé – mintegy dedikációt. Kikhez, miért?

– Hálával gondolok a szüleimre. Édesanyám mindig azért imádkozott, hogy a második fia Isten szolgálatába lépjen. Ez nem volt természetes, mégis megtörtént. Azután nem volt könnyű a tanulmányi időm: a Rákosi-korszakra esett; a kor külső-belső nehézségeit talán nem kell részleteznem.

Később a szolgálatban is megmaradtam, bár ott sem voltam soha kedvezményezett, de Isten vezérelt – a szegedi gyülekezet különösen nagy segítség volt, hálás szívvel gondolok rájuk. Először mindig ők hallották a bibliamagyarázataimat a szószékről, s ők vásárolták meg először a könyveimet is. Lelki biztató hátteret képeztek. De a teológián a hallgatóimmal is így voltam.

S a családom tagjai: talán szenvedtek is, amiért a szabadidőmet írással töltöm. Végül az operáló orvosomnak is sokat köszönhetek, aki nagyon lelkiismeretes és őszinte volt hozzám, aki visszahozott az életbe, minden ellenkező esély ellenére… Mennyi ilyen mozzanat van, ami Isten eszközeiként embereket állított mellém, mögém… Pali öcsém lábadozásom idején végig mellettem volt és biztatott.

Azt hiszem, mindannyian elmondhatjuk: ha viszi az ember valamire, nem egyedül viszi, hanem emberek támogatásával, akik helytállnak mellette, segítik. Hogy megszületett ez a könyv, az is közös munka eredménye – és Isten nagy kegyelme.

Kőháti Dóra

::Nyomtatható változat::