Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

53.jpg

A reformkor nagy kulturális, nemzeti fellendülésének „közkatonái” között jó néhány evangélikust találunk. Ők nem halhatatlan remekművekkel – mint Petőfi – vagy jelentős politikusi teljesítményekkel – mint Kossuth – járultak hozzá a kulturális és politikai nemzet kialakításához, hanem a fellendüléshez nélkülözhetetlen háttérmunkát végezték tehetséggel és kitartással. Kis János (1770–1846) dunántúli püspök az irodalmi tehetségek felismerésében és támogatásában szerzett elévülhetetlen érdemeket. Döbrentey Gábor (1786–1851) a Magyar Tudományos Akadémia első titkáraként végezte a tudományszervezés aprómunkáját. Az ő tevékenységüket folytatta Bajza József (1804–1858) is.

A reformkor intézményeinek kialakításában Bajza József maradandót alkotott. Bár költőként figyelt fel rá Kisfaludy Károly, lapszerkesztőként, a Nemzeti Színház igazgatójaként és mindenekelőtt kritikusként alkotott maradandót. 1831-ben Toldy Ferenccel együtt indították el a Kritikai Lapok című irodalmi folyóiratot, 1837-ben, Kisfaludy halála után az Athenaeumot szerkesztette. Lapjaiban a korszak legjelentősebb költői, írói publikálhattak. Harmadik lapja az 1848 tavaszától ugyanazon év végéig megjelenő Kossuth Hírlapja volt, amely határozottan és radikálisan támogatta a magyar forradalom és szabadságharc ügyét.

1837–38-ban, majd 1847–48-ban a Nemzeti Színház igazgatója volt. Elsőként töltötte be ezt a tisztet, ő szervezte meg a színház működését.

Az irodalomtörténészek a magyar irodalomkritika megteremtőjét tisztelik Bajza Józsefben. A fellendülő irodalmi élet minőségének emeléséhez nagyban hozzájárultak Bajza kritikái, „mert elűzte a szépnek oltárától a kontárokat” – ahogyan Székács József mondta róla. Kíméletlen őszinteségével, radikálisan demokratikus nézeteivel, gátakat nem ismerő irodalmi és nyelvi reformlendületével sok ellenséget szerzett magának. Rövid színigazgatói karrierje is ezzel függött össze.

Bajza József a forradalom és szabadságharc áldozata lett. Bár politikai szerepet nem vállalt, szerkesztői és publicisztikai tevékenysége bőven elég volt ahhoz, hogy először Pest elfoglalása után, 1849 januárjában, majd a szabadságharc leverése után menekülnie kelljen. Bujdosásában társa sógora és költő barátja, Vörösmarty Mihály volt. Haynau bukása után, 1851-ben térhetett vissza Pestre Bajza József. Az üldözés és bujkálás azonban felőrölte idegeit, 1858. március 3-án bekövetkezett haláláig csak nagyon ritkán volt magánál. (Nem ő volt az egyetlen „megkésett” áldozata a szabadságharcot követő megtorlásnak.)

Bajza József evangélikus birtokos nemesi családból származott, a Heves megyei Szűcsiben született. Katolikus iskolákba járt, Gyöngyösön és Pesten a piaristákhoz, majd a pesti – akkor katolikus – egyetemen fejezte be tanulmányait. 1829-től lakott Pesten, és lett tagja a pesti evangélikus gyülekezetnek. Gyülekezeti, egyházi tisztséget sohasem vállalt. Ő „fedezte fel” azonban Székács Józsefet – kétszeresen is.

Először mint műfordítónak adott teret lapjában az ifjú Székács Józsefnek, aki 1831-től 1833-ig házitanítóként tartózkodott Pesten. Valószínűleg Bajza József ismertette meg Székácsot a pesti szellemi élet jeleseivel is. Másodszor a pesti evangélikus gyülekezet számára „fedezte fel” Bajza Székács Józsefet. Amikor 1836 elején a pesti magyar evangélikusok küldöttei megkeresték az akkor huszonhét éves, lelkészi tapasztalattal még nem rendelkező Székács Józsefet, hogy tartson bemutatkozó prédikációt, ő Bajzához fordult jó tanácsért. Ekkor derült ki, hogy maga Bajza ajánlotta az irodalmi életben már ismert Székácsot a gyülekezet figyelmébe. Az ifjú gyülekezet megválasztotta az ifjú teológust, így lett Bajza közvetítésével Székács József az „ország papja”, a pesti gyülekezet pedig az ország egyik legjelentősebb evangélikus közössége.

Bajza József koporsójánál két igehirdetés hangzott el. A Nemzeti Színházban lévő ravatalnál Székács József, a Kerepesi temetőben lévő sírnál pedig Török Pál református lelkész hirdette az igét. Megemlékezésünket Székács József már idézett temetési beszédének soraival zárjuk, amelyben Bajza jellemét méltatta: „…nagy volt ő mint ember, mert megszoktuk szavát tett, ígéretét teljesedés gyanánt tekinteni, és nem csalatkozánk – sőt megszoktuk nála nem a szókat, hanem a tetteket, melyekben beszélt.”

Kertész Botond

::Nyomtatható változat::