Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

Verőfényes tavaszi idő köszöntött április 5-én a – Budapesten rendezett – férfimissziói nap résztvevőire. A messziről érkezettek különösen örültek ennek, hiszen a hosszú utazás után jólesett a melengető napsugár a kőrengetegben.

A nyitóáhítatot Széll Bulcsú kispesti lelkész tartotta 2Kor 6,1–10 alapján. Arról szólt, hogy Isten munkatársai vagyunk. Ez nagy biztatás a számunkra, ugyanakkor azt is jelenti, hogy nem szabad megsértődnünk, ha valakinek eltér a véleménye a miénktől, ennek ellenére is együtt kell dolgoznunk, mert – mai szóval élve – Isten ügyében nem lehet maszekolni. Isten munkája ott kezdődik, ahol a mi erőnk véget ér. Ezt különösen akkor kell komolyan vennünk, amikor világossá válik számunkra, hogy milyen kevés időt fordítunk családunkra, embertársainkra. Isten helyettünk is szereti őket.

Ezután e sorok írója mint a férfimisszió referense tartott előadást a munkaág időszerű kérdéseiről. Amíg a nyugati államokban a férfiak egyházi életben való részvétele megmaradt, addig a volt szocialista országokban nagymértékben korlátozva lett. Sok esetben a munkahely megtartása miatt kellett visszavonulniuk, vagy ha például a gyermekek vallásos nevelését kérték számon rajtuk, akkor azzal kellett védekezniük, hogy a gyermeknevelés az édesanya dolga. A szükség azután sok esetben megszokássá, mostanra pedig kényelmességgé vált. Azt mindenki elismeri, hogy a nyugati egyházakban sokkal nagyobb az elkötelezett keresztény férfiak aránya. Pedig erre itthon is szükség lenne.

Melyek az úgynevezett időszerű kérdések? Ezek közül talán a legelső a „sikerült” élet utáni vágy. Szándékosan nem a sikeres életet említjük; a kettő nem ugyanaz. Mert ami esetleg sikeres, vagy annak látszik, az nem feltétlenül sikerült is. Ugyanígy: a haladás nem feltétlenül jelent fejlődést is. A férfiaknak segítséget kell nyújtani a munkára, a hivatásra, a párkapcsolatra és a családi életre való felkészülésben. A nehézség abban áll, hogy kevés a pozitív minta, a példakép. Nagyon sok fiatalember nő fel olyan családban, ahol nem volt jelen az apa, vagy éppen ott volt, de rossz példát mutatott. A társadalmi viszonyok gyors változása miatt a korábban jó megoldások is hamar idejétmúlttá váltak. Nagyon boldog lehet az, aki atyjától jó és mindmostanáig használható megoldásokat tanult.

Nem könnyebb az egyedülálló vagy éppen a gyermeküket egyedül nevelő férfiak helyzete sem. Kisebb településeken különösen nagy veszedelem fenyegeti őket, nagy az esélye a szenvedélybetegségek kialakulásnak. Ez könnyen az egészségük megromlásához, önpusztító életmód kialakulásához és korai halálhoz vezet. Megszűnt sok hagyományos férfimunkakör, az újabbak pedig kevesebb önállóságot, kreativitást engednek, ami depresszióhoz vezet.

Olyan korszerű lelkiséget kellene kialakítani, amely a férfiaknak segít abban, hogy könnyebben beszéljenek egyéni hitükről, csüggedésről és reménységről, az élet nagy dolgairól. Ez nem könnyű kérdés, mert a magyar ember – különösen ha férfi – nem szívesen beszél a hitéről. Ezért jó, ha vannak olyan férfiak a közelben, akik jó példát adnak egy fiatalembernek, vagy segíteni tudnak egy idősebb egyedülálló férfinak (akinek alkalmasint az önbecsülése is megnő ezáltal). Mindezek a gyülekezetnek is javára válnak, mert onnan kiindulva jön a segítség – másként szólva a tanúságtétel –, és oda tér vissza annak „eredménye” is az új közösséget találó személyében.

A találkozó következő előadója dr. Angyalics Attila lébényi állatorvos volt, aki tavaly huszonhat nap alatt végigjárta a Santiago de Compostelába vezető, több mint nyolcszáz kilométeres Szent Jakab-zarándokutat. Elmondta, hogy bár sportember, mégsem a sportteljesítmény kedvéért vállalkozott a nagy útra, hanem azért, hogy megtudja, valóban lehet-e olyan lelki békességet találni, amilyenről a korábbi résztvevők beszéltek. Gyönyörű felvételek sokasága mutatta be a spanyol táj szépségét, az út során látott templomokat és műemlékeket. Az előadó szólt arról is, milyen nagy türelemmel és szeretettel viseltettek egymás iránt a zarándokok a magányosan rótt kilométerek során. Kérdésre válaszolva elmondta: tudja, hogy Isten ezt nem számítja be neki érdemül, mert csak a Krisztusban való hit számít. Ettől függetlenül szívesen elmenne még egyszer, és másokat is biztat erre. Az út során egyébként sok emberrel találkozott, köztük evangélikussal is.

A nap további részében a résztvevők a június 13–15-re időre tervezett piliscsabai férfikonferencia programját és a további feladatokat beszélték meg.

Koháry Ferenc

::Nyomtatható változat::