Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Úton a spirituális nagykorúság felé címmel olvashattunk tudósítást a közelmúltban a Déli Egyházkerület Bonyhádon tartott gyülekezetvezetői konferenciájáról (Evangélikus Élet, 2008/11. szám). Most, hogy az egyházi esztendő zarándokútján vándorolva lassan félúton vagyunk húsvét és pünkösd, a feltámadás és a Lélek ünnepe között, vessük fel újra a kérdést: vajon mit is jelent a spirituális nagykorúság, és mikor, hogyan juthatunk el erre az oly gyakran áhított állapotra?

Ebben az összefüggésben először tisztázandók az alapfogalmak: mit is értünk kis-, illetve nagykorúságon? A kiskorú szótárának kulcsszavai: én, enyém, nekem… Állandóan önmagával van elfoglalva, ugyanakkor képtelen gondoskodni magáról, így állandó külső segítségre szorul. Ebből adódóan önző és felelőtlen, és – éppen kiskorúsága „jogán” – felelősségre sem lehet vonni.

Ezzel szemben a nagykorú, a felnőtt azonkívül, hogy már képes gondoskodni önmagáról, mások szükségét is meglátja és felvállalja. Szótárában helyet kap az én mellett a te/ti, az ő/ők és a mi összefüggése. Nemcsak jogait tartja számon, de kötelességeit is elismeri, így felelősséget hordozó s egyben felelősségre is vonható szociális lény.

Ha így vizsgáljuk meg egyházunk, gyülekezeteink és a benne élők „érettségi szintjét”, igencsak vegyes, ellentmondásos képet kapunk. Nyilvánvaló, hogy a nagykorúság nem az évek múltával automatikusan beérő gyümölcs. Jócskán akadnak olyan infantilis, kiskorú felnőttek, akik „érett” fejjel is csak önmaguk körül forognak, és a másik ember csupán addig számít, amíg valami érdek köti őket hozzá. Sajnos ez az önközpontú, önmentő életstílus nemcsak egyes emberek, de gyülekezetek, egyházak kísértése is lehet.

Éppen az elmúlt vasárnap, a jó pásztor vasárnapján találhatott szíven minket a döbbenetes erejű, ítéletes prófécia az önmagukat legeltető, hizlaló pásztorokról (Ez 34). Hátborzongató kép: „Kiragadom szájukból juhaimat…” Gyakran ahelyett, hogy táplálnánk a másikat, felfaljuk egymást. Egy önpusztító országban, fogyó egyházban élve aligha rázható le könnyedén a sziklazúzó prófétai szó. Remélhetőleg tovább dolgozik bennünk az élő és ható ige.

De az ítélet kemény szava mellett meghallhatjuk az evangélium gyógyító hangját is: „Majd én magam keresem meg juhaimat…” Ennek az áldott keresésnek és megtaláltatásnak ígéretes idejét élhetjük meg húsvét és pünkösd ünnepe között. Így válhatunk felelőtlen kiskorúakból felelős, nagykorú közösséggé: örvendező (Jubilate!), éneklő (Cantate!), imádkozó (Rogate!) gyülekezetté.

Ennek a terápiás folyamatnak a nyitánya a húsvét hajnali „ősrobbanás”, amelynek révén nemcsak a sziklasír, de a vaksi, hitetlen szemek és az önző, magukba forduló, bezárkózó szívek is kezdenek megnyílni. Az emberiség történelmének ezt a legnagyobb fordulatát XVI. Benedek pápa egyik homíliájában az evolúcióelméletből vett képpel szemlélteti: „Krisztus feltámadása a legnagyobb mutáció, a legdöntőbb ugrás egy teljesen új dimenzió felé, amely az élet és annak fejlődése hosszú történelmében valaha is történt, ugrás egy teljesen új rendbe.”

Ezt a fordulatot jelzi a tanítványok látványos tempóváltása. A csüggedt, kiégett vánszorgók hirtelen friss lendületet nyernek. Mindenki szalad: az asszonyok a nyitott sírtól a tanítványokhoz. Péter és János rohan a sziklasírhoz, hogy ellenőrizze a döbbenetes hír hitelességét. A fáradtan poroszkáló emmausiak is új erőre kapnak a kenyér megtörése után, és hevülő szívvel azonnal indulnak a Feltámadott evangéliumával a többiekhez.

Nemcsak a tempó, hanem a mozgás iránya is gyökeresen megváltozik. Nagypénteken még úgy tűnt, mindennek vége, a tanítványi közösség széthullik, mindenki visszazuhan régi énjébe, életébe. De húsvét hajnalával valóban minden újjá lesz: újra van értelme elindulni egymás felé, van mondanivalónk, adnivalónk egymásnak!

Ez a gyógyulás, ez a spirituális növekedés teljesedik ki a pünkösdi csodával, amikor már nemcsak egymás felé fordulnak a Mester tanítványai, hanem a Lélek erejével elindulnak egy egészen más ember, más emberek, más népek felé is. A Lélek kiűz minden félelmet: nincs többé gátlás, előítélet, kirekesztés. Az erő, a szeretet és a józanság Lelke – a Feltámadott parancsa és ígérete szerint – elindítja az apostolokat a misszióba: minden néphez, a föld végső határáig, minden napon, a világ végezetéig…

Valahol itt kezdődik, ide gyökeredzik a sokat emlegetett „spirituális nagykorúság”, a címben említett, paradoxnak tűnő „nagykorú gyermekség”. A Szentlélek, a Spiritus Sanctus segítségével gyermeki bizalommal felismerem és vallom: „Abbá, Atyám!” De egy lélegzettel, ugyanazzal a Lélekkel, lelkülettel fordulok, indulok a másik felé, aki testvérem, fele-, sőt egészen barátom lehet Jézus Krisztusban, akkor is, ha még a nevét sem tudom.

Szeretném hinni, remélni, hogy valóban efelé vagyunk úton – legalábbis már félúton – húsvét és pünkösd között. Van hát okunk és jogunk együtt örülni, énekelni és imádkozni: Jöjj, égi szent láng, nagykorú gyermekség Lelke! Oldj fel az önző kiskorúságból, a felelőtlen felnőttségből! Tölts el, küldj el!

Gáncs Péter püspök, Déli Egyházkerület

::Nyomtatható változat::