A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Friss szélben, reggeli hűvösben fordulunk be a forgalmas körútról. Átlagos hétköznap a Markó utcában és környékén. Itt-ott elegáns, mobilos-aktatáskás, öltönyös urak, bizonyára ügyészek, ügyvédek, bírák. Sietnek a bíróságra. Mi azonban most a szomszédos épületbe tartunk. Oda, ahol sokak, akiknek már eldőlt a sorsuk, várják, hogy továbbszállítsák őket, míg mások – az előzetesben lévők – még reménykednek, hogy nem kapnak letöltendő büntetést. A mintegy háromszáz fogvatartottnak inkább átmeneti, mint végleges tartózkodási helye a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet. Ebből következően itt igen nagy a fluktuáció, külön szerencse hát, hogy két leendő riportalanyunkat még itt érhetjük. Bízik László börtönlelkészt illeti a köszönet, amiért mindent olajozottan megszervezett, s hogy még a főszerkesztőből erre a délelőttre alkalmi fotóssá „avanzsált” kollégám is dokumentálhatja a nem mindennapinak ígérkező találkozást.

„Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék, kitől rettegnék?” (Zsolt 27,1)

„Áron vétettetek meg: ne legyetek emberek rabszolgái.” (1Kor 7,23)

Jn 8,31–36 * 1Kor 2,1–5

Mikor belépünk az épület Nagy Ignác utcai hatalmas kapuján (közkeletű nevén a „Markóba”), már tudjuk, hogy a zárt kapualjban rögtön jobbra kell fordulni, és be kell jelentkezni, bemutatni az igazolványokat, átesni a fémdetektoros vizsgálaton és szekrénybe zárni a mobiltelefont – nem először vagyunk itt mi ketten. Pár éve Pest megyei lelkészek társaságában jártunk az intézményben egy rendhagyó lelkészi munkaközösségi ülésen, szintén Bízik László jóvoltából és házigazdai kíséretében. Az akkori benyomásokat mostani látogatásunk tovább árnyalja: már az apró részletekre is oda tudunk figyelni, az akkor kialakult vázlaton a vonalak most pontosodnak, élesednek. Míg pakolászunk, a fiatal, egyenruhás őr megnyugtat: mindjárt itt lesz értünk László atya.

No igen, a vallási hovatartozás itt azután valóban huszadrangú kérdés, ha egyáltalán kérdés. Itt az evangélikus lelkész „Bízik atya”, aki tiszteletnek és szeretetnek örvend a személyzet és a fogvatartottak körében egyaránt. És persze gondozottjai esetében sem a felekezeti hovatartozás a döntő, hanem az, hogy keresik-e Istent, keresnek-e kérdéseikre válaszokat. Hogy találnak-e kapaszkodót, megnyugvást. Itt az olyan fogalmak, mint bűn, büntetés, barátság, hűség, megbocsátás, más tartalommal telnek meg. De ezt már Zsuzsanna mondja, Ilona pedig bólogat, helyesel. Szinte rímelve egymás szavaira osztják meg velünk történetüket. Amit egyikük elkezd, a másikuk folytatja. S közben az asztalon, kezük ügyében ott az Útmutató, a kis lila könyvecske, benne a könyvjelző a mai napnál.

Április közepén járunk: az intézetben már lázasan készülődnek május első vasárnapjára. Igen, a család… Zsuzsanna utal is rá később: itt az időt ünnepekben mérik. Hétköznapok, hétvégék egybefolynak. „Hány karácsonyt, hány húsvétot töltöttem is bent?” – mereng. Utánaszámol: lehet, hogy már a negyediket?… S vajon mennyi van még hátra? Talán idén már otthon karácsonyozik…

A könyvtárban találkozunk vele először, ahol – mint mondja – társadalmi munkát végez. Szép, szőke, kék szemű, fotogén nő, a börtön szürkéskék egyeningét és -nadrágját viseli. Valójában már a mélykúti női börtönben tölti büntetését, hamarosan vissza is szállítják oda. Nem szégyelli; nyíltan vállalja tettét: csalás miatt ítélték el. Foglalkozását tekintve gyógypedagógus. Kint élettárs, nevelt gyermek, unoka várja.

Megmutatja zárkáját. Mozdulatai, akár a szavai, nyugodtak. Mint később elmeséli, volt idő, amikor csak altatóval aludt; most már se arra, se nyugtatóra nincs szüksége. Megtalálta a megbékélést, a szembenézést, a dolgok rendezésének útját, kiútját.

Bízik László börtönlelkész irodájában felpolcolva kis és nagy Bibliák, adomány egyházunktól, más egyházaktól, csomagszámra Útmutatók, a Nemzetközi Gedeon Társaság által kiadott pici, kék Újszövetségek. László atya nem csak lelki táplálékkal készül: nála kávét, cigarettát is kaphatnak a fogvatartottak. Miért olyan nagy szó ez? Mert a börtönben ez a két legnagyobb kincs. Némelyek ezért kérnek tőle alkalmat a beszélgetésre. S ezt Bízik atya tudja. De nem haragszik. Fogadja a hozzá folyamodókat. Beszélget. Aztán másodszorra, harmadszorra Istenre, hitre terelődik a szó…

Ott, Mélykúton karácsonykor postán kapta meg Zsuzsanna Bízik atyától a 2008-as bibliaolvasó Útmutatót. Azt mondja – s valami belső tűz fűti át a szavait –, ez volt számára a legszebb karácsonyi ajándék. Volt akkoriban egy zárkatársa, akinek – hogy, hogyan nem – szintén volt Útmutatója, s akivel együtt olvasták és beszélték meg az olvasottakat. Nap mint nap kikeresték persze a számmal jelölt igehelyeket is, mert tudni kell, hogy milyen szakasz tartozik még aznapra, egyik rész kiegészíti a másikat. Aztán a társat szabadlábra helyezték, és Zsuzsanna egyedül maradt. Szomorkodott is. Hiányzott a lelki társ, a közös bibliaolvasás.

A Markó utcában férfiak és nők egyaránt vannak, a legfelső szint a nőké. Ide felülről is beárad némi fény, a rácsok tagolta tér némileg lágyabb, vagy mondjuk inkább így: elviselhetőbb. Virágcserepekben zöld növények. Itt vár ránk másik riportalanyunk.

Vékony, barna, farmeros, feltűzött hajú nő. Egyenes tartása, fegyelmezett mozgása, visszafogott mozdulatai és hanghordozása elárulja: belül mélyen megküzd mindazzal, ami vele történik. Értelmiségi ő is, diplomás. Utcai ruhája jelzi: még nem ítélték el, előzetesben van. De már október óta van a Markóban… Ő Ilona. Együtt indulunk el immár öten, le a börtönkápolnába, ahol nyugodtan lehet beszélgetni. Ilona az arcát nem, de „történetüket” vállalja. Azt mondja, ügyében kedvező ítéletre számít, család várja kint őt is.

A rácsok sokaságán csak László atya mindent nyitó csipkártyájával jutunk át. A lépcsőházban éppen fogvatartottak jönnek felfelé, hangos „Jó napot!”-tal köszönnek. Nemsokára ebédosztás, így sietnünk kell, hiszen az étkezésnél nem lehet távol lenni a zárkától.

Március 3-án, hétfőn, vacsora után találkoztam először Zsuzsannával – meséli Ilona. Meglepődünk: hogyhogy így megjegyezte a dátumot? Aztán minden érthetővé válik. Ezen a napon kerültek közös cellába. És nemigen tudják eldönteni, melyikük örült meg jobban, amikor a másiknál megpillantotta – az Útmutatót…

A „véletlenek” mibenlétéről nem is kell ezek után megfogalmazni nagy igazságokat, inkább hallgatjuk őket, ahogy ketten együtt, másként, mégis ugyanazt mondják. Számukra elmaradhatatlan reggeli „szertartás” az Útmutató-olvasás.

Zsuzsanna a börtönben találta meg a hitét. Halovány gyermekkori emléke, hogy egy ízben ministrált is, de annak idején nem került közel Istenhez. Itt bent Istent és Jézust is megtalálta. „Megfogott valami” – mondja, és említi a bibliafoglalkozásokat, a lelkészeket, a missziósokat, majd a mellette ülő evangélikus börtönlelkészre néz. Bízik atya mindvégig csendes jelenlétével bátorítja pártfogoltjait.

Megtudjuk, a börtönben nem is olyan egyszerű nyugalmas perceket találni az olvasásra. Zsuzsanna meséli, hogy egyszer hajnali négyre kellett mennie dolgozni, felkelt hát háromkor, fél négyre elkészült – s irány a WC a Bibliával és az Útmutatóval. Merthogy a zárkában a hajnali órán nem lehet villanyt gyújtani… László atya pedig azt az emlékét idézi fel, amikor egy fogdára ítélt e szavakkal fogadta őt kitörő lelkesedéssel abban a rideg magánzárkában, ahová az érintetten kívül egyébként kizárólag a börtönlelkész léphet: „Atyám, végre elejétől végéig el tudtam olvasni a Bibliát!” Nem mellesleg börtönlelkészek érték el azt is, hogy az egyetlen „tárgy”, amelyet a fogdába magával vihet az elítélt: a Szentírás.

Ugyanaz az igei rész az idő múlásával egészen mást tud mondani, mást jelent, és mi is másképp magyarázzuk – vág szinte egymás szavába Zsuzsanna és Ilona. Kérem, mondjanak példákat, és ők sorolják: bűn, lelkiismeret, barátság, hűség. Szabályok, törvények, melyeket tudomásul kell venni. „Ezt is a Bibliából tanultam meg” – folytatja Zsuzsanna. S arról is beszél, hogy aki a börtönben megtalálta a hitét, odakinn sem feltétlenül veszíti el a megtalált értékeket. Mitől függ? – firtatjuk. Talán az tud megmaradni, akinél a hit „belülről jön”, és olyan természetes része lesz az életének, mint az, hogy eszik, iszik, alszik. Egyikük úgy fogalmaz: az igeolvasás számára egyfajta „belső kényszer”. A mélypontok megvannak, persze. És olyan mélyek, amennyire csak el tudjuk képzelni.

Bízik László nyolc éve végez börtönlelkészi szolgálatot. A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet három egységből áll: ahol vagyunk, az ugye a Markó, azután van a Gyorskocsi utcai és a „Venyige”, amely a Maglódi úton található. Megszámlálhatatlan sok sorssal találkozott ennyi év alatt. Utal híres bűnügyekre, elítéltekre, akiknek Útmutatót küldött – vidékre is, ha tudta, hogy várják, van rá igényük. Köszönőlevelet is őriz jó néhányat. Nem mutathatja, neveket sem mondhat, köti a lelkészi titoktartás.

Hivatását egy olyan súlyos betegség után kezdte el, amely másokat összetörne. Ő a megváltozott körülményekkel megbékélve teszi a dolgát. Ahogy járunk-kelünk az épületben, mindenütt ismerik, tisztelik, szeretik, köszöntik. A finn kátéból tanít, Bibliákat oszt, s hangsúlyozza: nincs jelentősége a felekezeti hovatartozásnak. Itt minden és mindenki ökumenikus. De köszöntek már rá ismeretlenül „Erős vár a mi Istenünk!”-kel is, idézi fel mosolyogva, pedig papi ruháján éppenséggel nem látszott, hogy evangélikus…

Ilona hívő családból jött, nála természetes volt a hitélet. Itt sem hagyta el Istenét, s ha kérdezik, honnan a nyugalom, megvallja. Nem azért olvas idebent az ember Bibliát, Útmutatót, nem azért beszélget igékről, mert „nincs más”, hiszen van itt televízió, könyvtár… Még nem hívő zárkatársa is naponta kérdi őt: „Na, mára mi van? Mit ír?”

Hitüket a fogvatartottak egyénileg és közösségben is megélhetik: egymás terhét is lehet hordozni, mondják. Ez nagyban segít elfogadni a helyzetet, alkalmazkodni, számot vetni. Így érzi Zsuzsanna is: ő korábban mindenki mást hibáztatott, csak magát nem. Mikor mindentől megfosztották, pánikba esett, gyógyszert szedett. Ma már nincs szüksége tablettákra. Tudja, hogy bűnt követett el, bocsánatot kért azoktól, akik ellen vétett, s vállalja a büntetést a bűnéért. Magával és Istennel is rendeznie kellett a dolgokat, és azokkal is, akiket megkárosított. Hogy majd ha kikerül, húzhasson egy vonalat, és új életet kezdhessen. De már tudja, van kiút, és erre ő már rálépett.

Eltelt a délelőtt, mennünk kell, szedelőzködünk. László atyát is szólítja az újabb szolgálat. A hivatalos procedúra, ellenőrzés, kapunyitásra várakozás után kint vagyunk ismét. A Markó nagy épülettömbje lassan elmarad mögöttünk. Nehezen tudunk csak megszólalni, még gondolatainkkal vagyunk elfoglalva. Kollégám szólal meg először: „Azt hiszem, tudom, milyen főcímet kellene adni a riportodnak…”

Az Evangélikus Élet e heti számának Új nap – új kegyelem című rovatában Ilona és Zsuzsanna fűzte gondolatait a napi igékhez.

Kőháti Dóra

::Nyomtatható változat::